Nem tudok idő pontokat kitűzni a részekhez mert egyiket se tudtam/tudom betartani, tapasztalat.
Ami még fontos... Mivel Zayn meghatározó karakter a történetbe(ha nem lenne akkor is ezt tenném) ezért meg említem az albumát. Ma már nem tudom hanyadszor játszom le ujra és újra...Hihetetlen lett. #WeLoveYouZaynMalik
03.25. Nem fekete nap,hanem Zayn albumának napja...❤
Jó olvasást!
Pusszantás.
#IvI
- Mi-Mit mondtál?- kérdeztem elfojtott hanggal. Gerincemen végig futott a hideg, erős borzongás járta át a testem. Hátráltam pár lépést addig még a sarkam neki nem verődött a falnak. Nagyot nyeltem mikor láttam ahogy Niall is meg teszi ugyan ezt az utat. Alkarját a fehér falnak támasztotta, feje egy szintbe került az enyémmel. Levegő vételét éreztem az arcomon, maga biztos tekintet szinte lyukat égetett bennem.
- Csókolj meg!- mondta ki még egyszer. Nem, nem, nem... ez nem lehet. Ez is csak valami hülye álom fel kell ébrednem, el felejteni azt ami ma történt. Érzelmeimet, hülyeségeimet, vonzódásom.
Meg akartam csókolni. Nem tudom mi lehet ma velem, Lara ébredj fel. Ábrándozni kezdtem rózsaszín ajkairól, selymes, kusza hajáról, biztonságot nyújtó karjairól. Levegővételem fel gyorsult, s láttam ahogy Niall-é is. Mindenképpen el akartam innen szabadulni, de nem volt olyan egyszerű, minden egyes porcikám, minden rohadt részem küzdött ellenem. Ajkamba harapva próbáltam gondolkodni, valami értelmeset kiötleni, míg nem Niall zihálásara lettem figyelmes. Hirtelen megindult felém és a falhoz szorított. Fogaival kiszedte Ajkam a szorításból, majd nyelvével végig szántott szám alsó részén. Esélyem nem volt már menekvésre, nem tiltakoztam. Niall érzékien csókolt, el se hiszem mit teszek.
- Niall! Niall!- sóhajtottam. Kezemmel próbáltam hátrébb tolni, de olyan erősen tartott hogy ez szinte lehetetlennek tűnt.
- Niall állj!- löktem rajta egy nagyobbat. Hátrébb lépett pár lépést, zavarodottan nézett rám. Pupillája kitágult, és szinte fekete szemekkel meredt rám. Száz százalék hogy én is így festhettem, éreztem mennyire kikészültem. Kapkodtam a levegőt.
Megfordultam és berohantam a szobámba. Becsaptam magam után az ajtót, olyan erősen hogy félő volt hogy kiszakad a helyéről. Már ez se érdekelt. Földre zuhanva immár nem tudom hanyadszor, hangos zokogásban törtem ki. Hogy volt képes? És én? Hogy képzeltük? Egyeltalán mi a franc van most? Ez nem normális... Saját testvérem, a saját egyetlen testvérem smárolt le az előbb kint a nappaliba. Bele se merek gondolni mi fog történni ha kiderül! Nem is akarok...
Kérdések kavarogtak a fejembe, harcot vívott az ész érv, az élvezettel. Lassan bele fogok örülni. Fejem hátra vetettem, az ajtónak döntöttem. Vállaim rázkódtak a sirástól, fejem megfájdult az őrjöngéstől. Leverten, megalázva feküdtem a padlón tehetetlenül, magányosan, szégyenbe úszva. De könny csatornáim csak nem apadtak ki, így arcomon még mindig versengtek érzelmem szülötjei. Utálom magam. Legszívesebben falba verném a fejem, a szekrényt püfölném vagy valamelyik szomszéd fáját. Hányszor csináltam ilyeneket mikor nem volt itt. Szinte minden nap ütöttem valamit, megnyugodtam tőle. A más kérdés hogy nem nagyon szívlelték bent az ügynökségnél a sebes kezet, de hát ez van. Nem tehettek akkor már semmit. De ezek is lassan elmúltak, én is le szoktam. Felváltotta a cigaretta. Egy év után, talán. Mindig nálam van, és nem is hiába. Megnyugtat, el lazít, segít rajtam. Mint valami jó barát, mellettem van. Hányszor mondták már hogy hagyjak fel vele mert károsít meg minden, de csak azért is. A mai napig makacs vagyok, nem engedek. Sosem szerettem mikor más emberek akarták élni az életem. Megmondták mi a jó nekem, mit kell azért tennem hogy ne szenvedjek. Egyedül akartam felnőni hibáimból tanulva, szenvedni, sírni, fájdalmat érezni. A mai napig nem bánom hogy így tettem, de sok minden megváltozott. Azt a pár embert felváltotta egy tucatnyi ügynökségi munkás. Így csináljak, úgy csináljak, ilyen boldog legyek, olyan boldog legyek. Sose sírhattam mikor akartam. Az álarc ami minden nap az arcomon virít, az a mosoly. Mosoly amit rám erőszakoltak, ami elrejt, mert ebben a világban senki nem lehet az ami akar.
Ez az álarc rá húzódott az agyamra. Nem azt tettem amit a józan ész meg követelt, nem persze hogy nem. Nekem a pillanatnyi érzelmeimmel kellett úsznom, mint az árral. Nem értem magam. Egyértelmű hogy nem tetszik Niall hisz a tesvérem, milyen lenne ha bele szeretnék, felvállalhatatlan. Nem szeretném ezt a csókot fel emlegetni soha többet.
Halk kopogást hallottam a hátam mögül. Könnyek mik már felszáradtak volna újra elöntötték mogyoró barna tekintetem.
- Menj el! Kérlek!- zokogtam. Csend lett. Kezeim a tarkómra tettem próbáltam leállítani a bennem dúló vihart. Ez a vihar is hasonlított valamire.
Egy női probléma, piros napok, egy én, egy minden napi levertség, egy hely, egy testvér, egy Niall. Emlékszem nagyon felborította a napom mikor "rossz napokba" léptem. Érzelmileg ki borultam fájt mindenem, ingerült voltam, kiabáltam mindennel, mindenkivel. Semmi sem segített, bár mit próbáltam, egyetlen egy hely volt ahol megtudtam nyugodni, az pedig a 'bátyám' szobája volt. Az ágyán össze gömbölyödve, a képzeletbeli bárányokat számolva, a kék párnáját szorongatva, régi naplóját olvasva tengettem minden napjaim. Mindig forró teával jött be, mindig mesélt nekem, mindig nevettetett, mindig simogatta a hasam, mindig gyógyszerekkel halmozott el, mindig átölelve aludtunk el. A mindig most már csak egy " régen" szócska lett, kicsit sem tartunk ott ahol abba hagytuk.
Időközben megnyugodtam. Szemeim már a pulcsikkal eltakart, le harcolt, piszkos, karcos ajtót vizslatta. Nem, nem a bejárati ajtóm volt ez. Ágyammal szemben helyezkedett el, egy szimpla fából készült semmiség volt mindenkinek. De NEKEM nem csak ennyit jelentett. Tucat emlék kötődik ehhez is, mint nagyjából minden rohadt tárgyhoz, de nem emlegetek semmit. Sokáig tűnődtem, magamban mérlegelve, miközben a szürke kilincsel szemeztem. Minden mindegy alapon, lábaim magam alá húzva felállva oda sétáltam az említett tárgyhoz. Fülemmel minden neszt, pisszenést, szisszenést, kopogást próbáltam észlelni,de nem volt semmi ilyesmi. Halálos fagyos csend vett körül, még a falak hangtalan mocorgását is hallottam bár milyen ijesztő. Ujjaim a vas kilincs köré fontam, és lassan megpróbáltam lenyomni. Kettőt kattant, majd kissé nyikorogva, de kinyílt. Résnyire húztam csak ki épp hogy be tudjak nézni, nem sokat értem ezzel. A szobát fél homály uralta, de csak azért mert a résen beszűrődő fény keveredett az éj feketeséggel. Amúgy minden sötét volt. Semmi mocorgás, se levegő vétel. Ezt vártam, erre volt szükségem. Csendben be osontam és feloltottam az ágy melletti kis lámpát, nem sokat segített, talán csak rendezte a fény viszonyokat. Se nem adott se nem vett el a szobában honoló dolgokból. Egy lépés után felszabadultan zuhantam a puha ágyba, homlokom a párnákba fúrtam. Orrom elöntötte az az édeskés, mámorító illat, ami mindig is hozzám tartozott. A mai stressz szinte egyszerre szált ki belőlem, megnyugodtam, érzéketlen lettem. Mint egy szivacs kifacsarva, semmi problémám nem volt, vagyis nem éreztem a fájdalmat. Szemem leragadtak, ki fárasztott ez a nap. Az álom egy másodperc alatt szállt meg és hajtott maga alá. A külvilágot még egy óra töredékéig észleltem de az is elég volt hogy tudjam, a mai húza-vona még csak a kezdet volt.
Az ajtó nyikordult majd hangok nélkül csapódott vissza. Padló reccsent majd besüllyedt mellettem az ágy, és úgy is maradt. Meleg tenyereket éreztem jéggé fagyot arcomon, majd halk levegő vételt a fülem tövében. Mentolos lehelete csiklandozta arcom, az illat ami eddig ezt a szobát uralta fel erősödött.
-Nem fogom ezt annyiba hagyni.- suttogta majd fülem mögé tűrt egy kósza tincset. Papir csörrenést hallottam ezt követően már a kezembe pihent egy boríték féleség, tapintása alapján annak ítéltem. Niall kezeit az enyémre tette, majd vissza hajolt a fülemhez. Nem mintha lett volna más rajtunk kívül itt.
- Tudnod kell hogy nem az vagyok, akinek hiszel.-Felül kerekedett rajtam a fáradtság és zuhanni kezdtem a végtelen sötétségbe. Sosem tudom meg mit akart mondani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése