5. Mosoly Álarc

Helloka:)
 Nem tudok idő pontokat kitűzni a részekhez mert egyiket se tudtam/tudom betartani, tapasztalat.
Ami még fontos... Mivel Zayn meghatározó karakter a történetbe(ha nem lenne akkor is ezt tenném) ezért meg említem az albumát. Ma már nem tudom hanyadszor játszom le ujra és újra...Hihetetlen lett. #WeLoveYouZaynMalik
03.25. Nem fekete nap,hanem Zayn albumának napja...❤
Jó olvasást!
Pusszantás.
                        #IvI

Biztos vagyok benne hogy rosszul hallottam. Fejem zsongani kezdett, s mintha nem is érzékeltem volna a külvilágot egy másodpercre. Számomra ismeretlen érzés fogott el, szívem a torkomba ugrott.

   - Mi-Mit mondtál?- kérdeztem elfojtott hanggal.  Gerincemen végig futott a hideg, erős borzongás járta át a testem. Hátráltam pár lépést addig még a sarkam neki nem verődött a falnak. Nagyot nyeltem mikor láttam ahogy Niall is meg teszi ugyan ezt az utat. Alkarját a fehér falnak támasztotta, feje egy szintbe került az enyémmel. Levegő vételét éreztem az arcomon, maga biztos tekintet szinte lyukat égetett bennem.

   - Csókolj meg!- mondta ki még egyszer. Nem, nem, nem... ez nem lehet. Ez is csak valami hülye álom fel kell ébrednem, el felejteni azt ami ma történt. Érzelmeimet, hülyeségeimet, vonzódásom.
Meg akartam csókolni. Nem tudom mi lehet ma velem, Lara ébredj fel. Ábrándozni kezdtem rózsaszín ajkairól, selymes, kusza hajáról, biztonságot nyújtó karjairól. Levegővételem fel gyorsult, s láttam ahogy Niall-é is. Mindenképpen el akartam innen szabadulni, de nem volt olyan egyszerű, minden egyes porcikám, minden rohadt részem küzdött ellenem. Ajkamba harapva próbáltam gondolkodni, valami értelmeset kiötleni, míg nem Niall zihálásara lettem figyelmes.  Hirtelen megindult felém és a falhoz szorított. Fogaival kiszedte Ajkam a szorításból, majd nyelvével végig szántott szám alsó részén. Esélyem nem volt már menekvésre, nem tiltakoztam. Niall érzékien csókolt, el se hiszem mit teszek.

  - Niall! Niall!- sóhajtottam. Kezemmel próbáltam hátrébb tolni, de olyan erősen tartott hogy ez szinte lehetetlennek tűnt.

  - Niall állj!- löktem rajta egy nagyobbat. Hátrébb lépett pár lépést, zavarodottan nézett rám. Pupillája kitágult, és szinte fekete szemekkel meredt rám. Száz százalék hogy én is így festhettem, éreztem mennyire kikészültem. Kapkodtam a levegőt.
Megfordultam és berohantam a szobámba. Becsaptam magam után az ajtót, olyan erősen hogy félő volt hogy kiszakad a helyéről. Már ez se érdekelt. Földre zuhanva immár nem tudom hanyadszor, hangos zokogásban törtem ki. Hogy volt képes? És én? Hogy képzeltük? Egyeltalán mi a franc van most? Ez nem normális... Saját testvérem, a saját egyetlen testvérem smárolt le az előbb kint a nappaliba. Bele se merek gondolni mi fog történni ha kiderül! Nem is akarok...
Kérdések kavarogtak a fejembe, harcot vívott az ész érv, az élvezettel. Lassan bele fogok örülni. Fejem hátra vetettem, az ajtónak döntöttem. Vállaim rázkódtak a sirástól, fejem megfájdult az őrjöngéstől. Leverten, megalázva feküdtem a padlón tehetetlenül, magányosan, szégyenbe úszva. De könny csatornáim csak nem apadtak ki, így arcomon még mindig versengtek érzelmem szülötjei. Utálom magam. Legszívesebben falba verném a fejem, a szekrényt püfölném vagy valamelyik szomszéd fáját. Hányszor csináltam ilyeneket mikor  nem volt itt. Szinte minden nap ütöttem valamit, megnyugodtam tőle. A más kérdés hogy nem nagyon szívlelték bent az ügynökségnél a sebes kezet, de hát ez van. Nem tehettek akkor már semmit. De ezek is lassan elmúltak, én is le szoktam. Felváltotta a cigaretta. Egy év után, talán. Mindig nálam van, és nem is hiába. Megnyugtat, el lazít, segít rajtam. Mint valami jó barát, mellettem van. Hányszor mondták már hogy hagyjak fel vele mert károsít meg minden, de csak azért is. A mai napig makacs vagyok, nem engedek. Sosem szerettem mikor más emberek akarták élni az életem. Megmondták mi a jó nekem, mit kell azért tennem hogy ne szenvedjek. Egyedül akartam felnőni hibáimból tanulva, szenvedni, sírni, fájdalmat érezni. A mai napig nem bánom hogy így tettem, de sok minden megváltozott. Azt a pár embert felváltotta egy  tucatnyi ügynökségi munkás. Így csináljak, úgy csináljak, ilyen boldog legyek, olyan boldog legyek. Sose sírhattam mikor akartam. Az álarc ami minden nap az arcomon virít, az a mosoly. Mosoly amit rám erőszakoltak, ami elrejt, mert ebben a világban senki nem lehet az ami akar. 
Ez az álarc rá húzódott az agyamra. Nem azt tettem amit a józan ész meg követelt, nem persze hogy nem. Nekem a pillanatnyi érzelmeimmel kellett úsznom, mint az árral. Nem értem magam. Egyértelmű hogy nem tetszik Niall hisz a tesvérem, milyen lenne ha bele szeretnék, felvállalhatatlan. Nem szeretném ezt a csókot fel emlegetni soha többet.
Halk kopogást hallottam a hátam mögül. Könnyek mik már felszáradtak volna újra elöntötték mogyoró barna tekintetem.

   - Menj el! Kérlek!- zokogtam. Csend lett. Kezeim a tarkómra tettem próbáltam leállítani a bennem dúló vihart. Ez a vihar is hasonlított valamire.
Egy női probléma, piros napok, egy én, egy minden napi levertség, egy hely, egy testvér, egy Niall. Emlékszem nagyon felborította a napom mikor "rossz napokba" léptem. Érzelmileg ki borultam fájt mindenem, ingerült voltam, kiabáltam mindennel, mindenkivel. Semmi sem segített, bár mit próbáltam, egyetlen egy hely volt ahol megtudtam nyugodni, az pedig a 'bátyám' szobája volt. Az ágyán össze gömbölyödve, a képzeletbeli bárányokat számolva, a kék párnáját szorongatva, régi naplóját olvasva tengettem minden napjaim. Mindig forró teával jött be, mindig mesélt nekem, mindig nevettetett, mindig simogatta a hasam, mindig gyógyszerekkel halmozott el, mindig átölelve aludtunk el. A mindig most már csak egy " régen" szócska lett, kicsit sem tartunk ott ahol abba hagytuk.
Időközben megnyugodtam. Szemeim már a pulcsikkal eltakart, le harcolt, piszkos, karcos ajtót vizslatta. Nem, nem a bejárati ajtóm volt ez. Ágyammal szemben helyezkedett el, egy szimpla fából készült semmiség volt mindenkinek. De NEKEM nem csak ennyit jelentett. Tucat emlék kötődik ehhez is, mint nagyjából minden rohadt tárgyhoz, de nem emlegetek semmit. Sokáig tűnődtem, magamban mérlegelve, miközben a szürke kilincsel szemeztem. Minden mindegy alapon, lábaim magam alá húzva felállva oda sétáltam az említett tárgyhoz. Fülemmel minden neszt, pisszenést, szisszenést, kopogást próbáltam észlelni,de nem volt semmi ilyesmi. Halálos fagyos csend vett körül, még a falak hangtalan mocorgását is hallottam bár milyen ijesztő. Ujjaim a vas kilincs köré fontam, és lassan megpróbáltam lenyomni. Kettőt kattant, majd kissé nyikorogva, de kinyílt. Résnyire húztam csak ki épp hogy be tudjak nézni, nem sokat értem ezzel. A szobát fél homály uralta, de csak azért mert a résen beszűrődő fény keveredett az éj feketeséggel. Amúgy minden sötét volt. Semmi mocorgás, se levegő vétel. Ezt vártam, erre volt szükségem. Csendben be osontam és feloltottam az ágy melletti kis lámpát, nem sokat segített, talán csak rendezte a fény viszonyokat. Se nem adott se nem vett el a szobában honoló dolgokból. Egy lépés után felszabadultan zuhantam a puha ágyba, homlokom a párnákba fúrtam. Orrom elöntötte az az édeskés, mámorító illat, ami mindig is hozzám tartozott. A mai stressz szinte egyszerre szált ki belőlem, megnyugodtam, érzéketlen lettem. Mint egy szivacs kifacsarva, semmi problémám nem volt, vagyis nem éreztem a fájdalmat. Szemem leragadtak, ki fárasztott ez a nap. Az álom egy másodperc alatt szállt meg és hajtott maga alá. A külvilágot még egy óra töredékéig észleltem de az is elég volt hogy tudjam, a mai húza-vona még csak a kezdet volt. 
Az ajtó nyikordult majd hangok nélkül csapódott vissza. Padló reccsent majd besüllyedt mellettem az ágy, és úgy is maradt. Meleg tenyereket éreztem jéggé fagyot arcomon, majd halk levegő vételt a fülem tövében. Mentolos lehelete csiklandozta arcom, az illat ami eddig ezt a szobát uralta fel erősödött.

   -Nem fogom ezt annyiba hagyni.- suttogta majd fülem mögé tűrt egy kósza tincset. Papir csörrenést hallottam ezt követően már a kezembe pihent egy boríték féleség, tapintása alapján annak ítéltem. Niall kezeit az enyémre tette, majd vissza hajolt a fülemhez. Nem mintha lett volna más rajtunk kívül itt.

   - Tudnod kell hogy nem az vagyok, akinek hiszel.-Felül kerekedett rajtam a fáradtság és zuhanni kezdtem a végtelen sötétségbe. Sosem tudom meg mit akart mondani...

4. Örülök hogy rá jöttél...

Haliho Mindenkinek! Mostanában kezdek nagyon nagyon idegesítő lenni de megint írtam egy részt:D 
Most először (najó nem) inspirált zene, így a rész közepe felé bele is került a Jasmine Thompson- Adore címre hallgató dalának  részlete. Mostanában nagyon bele mászott a fejembe, így nem csoda hogy inspirált.
Még valamit a részről...Borzalmas pocsék lett ezért bocsánatot is kérek...Ha valakinek még igy is van kedve hozzá csak tessék! Jó olvasást...
Pusszantás
                  #IvI 

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Zayn, csodálkozó hangja szinte vízhangként terjedt a fejembe. Ez csak velem történhet meg. Olyanokkal ismerkedek akik ismerik Niall -t, közvetlen barátai vagy éppen hallottak róla. Hogy nekem nem lehetett visszahúzódó, senkinek sem feltűnő bátyám. Nem, nekem egy popsztár kellett. Köszönöm sors, köszönöm univerzum. Mindenkinek mindegy, csak Lara Horan -nek kell meg szívnia, persze. Horan... Kellett ez a flancos név a francnak.  

    - Zayn,te meg mit keresel itt?- kérdezte Niall némi csalódással meg egy enyhe...gyűlölettel? Talán... Nem volt tiszta az a szikra ami fel villant jeges tekintetében.

   - Ugyan ez kérdezhetném én is Neil!- vigyorodott el Zayn majd át karolta a vállam. Niall megfeszült. A póló alatt is tisztán kirajzolódtak dolgozó izmai. Tekintetét az enyémbe fúrta, ezzel is nehezítve dolgom. Lekötött. Szinte mozdulni se tudtam,éreztem minden porcikám figyeli, mintha vadászna rám. Egyetlen egy apró mozdulat s támad.

   - Ne jó pofizz itt szép fiú, engedd el.- volt valami ellenmondást nem tűrő a hangjában. A megszokott mézes-mázas akcentust, felváltotta a szikla kemény, késsel vágható él. Kezdett minden megváltozni.

   - Nem tudom mi bajod!- rántotta meg a vállát Zayn- A pici lány azt mondta nincs SENKIE. Úgy hogy szabad préda!- nevetett jó ízűen, majd az arcomhoz hajolt. Szerény puszit lehet rá. Bármennyire is filmbe illő jelenet zajlik itt most, bennem semmi nem fordult fel. Mármint  úgy értem hogy mikor Zayn puszit adott nem liftezett a gyomrom, nem rázott ki a hideg,sőt még a szemem se csuktam le. Semmi, de semmi nem mozdult meg bennem. Számítottam a romantikus könyvek beli pillangókra, egy érzésre, egy zsongásra, de itt mintha én s az érzelmeim is a hangulattal együtt fagytak volna meg.

   - Engedd el a húgom. Utoljára mondom!- szinte kiabált. Én meg csak álltam és nem tudtam hogy most ebben a percben mi lenne a legjobb döntés. Futni itt hagyni mindent s mindenkit, vagy maradni elsimítani a dolgot, és a szívemet összetörni.

   - Húgod? Neked van húgod? - eltört bennem valami. Nem olyan nagy, de ez az apró szilánk is léket ütött a szívemben. Könnyeim a szemem sarkában ültek, vártak a legjobb pillanatra mikor is lefolyhatnak. A szám sarka megremegett, de ezt senki nem vette észre.

  - Lara...Lara Horan-fordultam Zayn felé, kezemet nyújtva. Szemei háromszorosára nőttek . Azt gondoltam ez a bemutatkozás egybe olvad az "ereszd el a húgommal", és így mindenki megtudja ki hova valósi. Vagyis nagyjából, én még mindig nem tudom Zayn honnan ismeri a bátyám, és ezt jó lenne ki deríteni. A sokkos állapotba lévő fiú még mindig mellettem állt, és figyelt maga elé.

  - Miért nem szóltál hamarabb?- kérdezte. Kezeit az arcom két oldalára vezette, úgy nézett szemeimbe. A szinte fekete szemei égettèk tekintettem. Niall valósággal fújtatott. Megragadta a karom és maga mellé húzott. Mint valami játék babát úgy ráncigáltak, húza-vonát játszottak. A tekintetem meg lassan belepte a könny, és ezt mát nem tudtam vissza tartani. A plafonra összpontosítottam és próbáltam el rejteni magam. Éreztem ahogy a forró könnyek egyesével folynak végig az arcomon, majd az államom megállva dovább repülnek. Pontosan...Niall karjára.  Niall megérezhette mert rám kapta kék szemeit és aggodalmasan pislogot. Nem, én ezt már nem bírom. Táskám, kabátom és minden egyéb cuccom a szobában hagyva rohantam a kijárat felé. Homályos látásom sem segített sokat, kapkodtam a fejem hogy megtaláljam a forgó ajtót. Amint szemeim meg állapodtak rajta újra rohanni kezdtem. Nem zavart se a magas sarkú, sem az ember tömeg, minden képpen friss levegőre volt szükségem. Át léptem a küszöböt, és két lépés után össze estem, zokogtam. 
Teljesen biztos vagyok hogy senki nem tud rólam. Se a média, se a zenekar többi tagja, se a fanok. Senki vagyok,ez most már biztos. Fejem a térdemre hajtottam, probáltam össze szedni magam, tisztán gondolkozni, de semmi. Mintha leoltották volna a villanyt, sötét volt belül.
 Farmerzsebembe kezdtem kotorászni, hátha van akkora szerencsém hogy magammal hoztam a...és igen itt van. Számhoz emeltem és meg gyújtottam a végét. Mélyet szívtam a cigarettábòl majd az összes gondommat belesürítve kifujtam a füstöt. Lábaim ki nyújtottam, még mindig a földön ültem, a macska követ bámulva, a kavicsokat piszkálva. Felhőket számoltam, vagy csak néztem ki a fejemből, míg az egész el nem éget és dobhattam ki csikket. Kicsivel jobban lettem, de ez nem látszott kívülről. Ahogy rám néztek az emberek, pillantásukból következtetve elég ramatyul festhettem. Nagy nehezen fel álltam a földről és elsétáltam a kis patakig, ami a csarnok előtt ékeskedett. Egyik nagyobb kőre lezuhanva bámultam a hullámzó víz tükröt, a fodrozodó hullámokat. Pár tavi rózsa úszott benne, kisebb nagyobb halak kíséretével,olyan nyugodt volt minden. A szatyrok csörgése nem keltett akkora ricsajt mint az épületben. A fülledt benti levegőt is fel váltotta a langyos szellő,  ami a hajam fujkálta. Pár percre becsuktam a szemem és arcom a nap felé fordítottam. Melegen tűzött. Egyre jobban elszakadtam a valóságtól, zuhanva egy feneketlen kútba. A fejemben hirtelen meg  elevenedett egy sor. 

"I will keep you from the world outside
I will never let you go
I will be the thing you dream about
Come to me and you will know"

{"Távol foglak tartani a külvilágtól
Sosem engedlek majd el
Rólam fogsz álmodni
Gyere hozzám és megtudod"}

Szeretem ezt a számot, de már régen nem hallgattam. Nem is èrtem hogy jutott ilyen hirtelen az eszembe. Majd a felismerès szinte fejbe vágott... Ez volt Niall csengő hangja. Mèg akkor mikor beszèlő viszonyba voltunk. Minden nap erre a dalra vártam, szinte mindig ez csengett a fejemben. Most meg itt ülök ès hallkan dúdoltam andalító dallamát, magamban kántálva a dalszöveget. Kezem saját útját járta. A semminek vezényelve, ritmusról-ritmusra. Magával ragadott.
Belemerűltem így hideg zuhanyként ért vissza zuhanni a könyörtelen valóságba, a tesvéremhez, Niall hoz.

   - Tudod mennyit kerestelek, ugye?- nézet mélyen a szemembe. Mint minden alkalommal most is átkoztam a genetikám, mert mogyoró barna szemekkel áldott meg. Egy vér, különböző színű szem. Csak én lehetek ekkora szerencsétlenség.

   - Nem, de nem is nagyon érdekel.- mondtam majd újra lehunytam szemeim és próbáltam kizárni, nem ment.

   - Neked mi a franc bajod van?- ült le mellém, idegesen maga elé motyogva.- Kirohantál, sírtál. Azt hittem ha kijövök normális választ kapok minden kérdésemre. 

   - Niall ez nem a média. A rideg valósággal nézel szembe fogad el,bunkó vagy.

   - Te meg elviselhetetlen.

   - Ezt eddig is tudtam.- erősen koncentráltam hogy ne sírjam el magam. Ajkamba harapva folytottam el a bennem dúló érzelmek tömkelegét, a fájdalmat.

   - Baba, kérlek néz rám.- hangja kétségbe esetten  csengett. - Kérlek!- könyörgött. Felé fordultam.

   - Gyerünk rúgj  belém egy utolsót. Aztán felejtsük el egymást még két évre. - suttogtam az arcába.

   - Menjünk haza!- biccentett maga mögé.

   - Nem, Niall. Szerintem nem hallodtad tisztán amit az elő...

   - Jól hallok. Gyere a kocsihoz.- nyújtotta felém a kezét. Buszozni semmi kedvem nem volt ilyen állapotban és Zayn biztos itthagyot így utolsó lehetőség képpen kenytelen voltam a bátyámmal menni a szürke BMW hez, baromi jó.
 Forró homlokom a jéghideg üveghez nyomtam és imádkoztam hogy beszélgetés nélkűl meg úszam az egész utat. Hátra pillantottam, a hátsó ülésre volt hajigálva a kabátom, táskám meg egy szatyor. Az utolsó dolgot kivéve minden az enyém volt. Ha nem hozta volna el biztos fent hagyom, aztán újra buszozhattam volna vissza. Legalább ennyi öröm. A kormány felőli ajtó is kinyílt majd hangtalan csapodással be is zárult. Niall bekötötte magát majd a kulcsával beindította az autót. Elmosolyodott és szólásra nyitotta a száját. 

   - Semmi kedvem hozzád.- morogtam, fejem vissza döntöttem az üveghez.

   - Ez biztos volt.


Csöndben néztem a mellettem elsuhanó tájat, fákat,házakat, családokat, gyerekeket, embereket. Minden egybe mosódva folytatta útját,míg itt megállt az idő. Percek lassan teltek mintha ezzel is csak engem akarnának idegesíteni. Mikor már azt hittem örökre az úton ragadtunk megálltunk egy ismerős ház előtt. Rá erősen kezdtem ki csatolni magam, míg az elmém már rohant a szobámba. Az más kérdés hogy össze csomagolt, nevet változtatott és elköltözött. Én csak egy hűvös szobára, egy Gayle Forman könyvre és egy forró teára vágytam.

   - Baba várj egy percet!- kiálltott utánnam Niall. Már majdnem elèrtem a szobám feketère festett ajtaját, de termèszetesen már megint el kell rontni az örömöm.

   - Mit akarsz?- csoszogtam vissza. Levette pulcsiját, cipőjét a szekrénybe rakta. Kulcsát a konyha asztalra dobta majd oda jött hozzám.

   - Kérlek, mondj valamit bele őrülök!- lehelte.

   - Csak nyugodtan.- rántottam meg a vállam. Közelebb lépett, alig egy méter választott el minket egymástól. Lassan fújta ki a levegőt majd kusza tincseibe vezette ujjait.

   - Hülye voltam. Rá jöttem. Jóvá akarom tenni, veled akarok lenni. Veszekedések, üvöltések nélkül. Elrontottam, nem is kicsit.

   - Örülök hogy rájöttèl!
  
    - Mit akarsz még?- tárta szét a karját.- Azt hogy elmeséljem mennyi álmatlan éjszakám volt nélküled? Hogy mennyiszer kellett vissza fognom magam mikor valaki 'Larát' említett? Hogy sírva számoltam vissza a tegnapi napig ? Vagy mit?- kérdezte homályos tekintettel. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam hova tenni azt a pillantást amit most kaptam tőle. Ezekkel a mondatokkal nem intézett el semmit, de mégis. Meginditott bennem valamit, amit már elveszetnek hittem. Jó tudni nem csak èn szenvedtem. S ezzel a tudattal nem tudtam mit kezdeni. Hiányzik. Èrintèse, puszijai, vèdelmezèse. Hiányzik Ő.

   - És én most mit tegyek ?- kérdeztem, elfojtott, sirástól remegő hanggal.

   - Csókolj meg!

3. We all are living in a dream

Hahihó:D 
Baromira unatkoztam így megírtam a következő részt! Első sorban nagyon nagy köszönet Petrának amiért buzditott és ellenőrzött minden nap. Második pedig...dobpergés...110 oldal megjelenítés volt az előző résznél...Whou. Köszönöm!❤
Jó olvasást! 
Pusszantás....      #IvI 

A szobámban ülök. A függönyök résein be sütő nap zavarja csak a bent lévő félhomályt. Tehetetlenül hanyatt dőlök a selymes, lila ágyneműmön, barna hajkoronám a párnámon pihen. Magam sem tudom mi van most velem. Több hangszórókból ugyan az a dallam üvölt, én meg csak kezemmel kisérem néha ki törő ütemét. A zene mindig is meghatározó része volt az életemnek. Ezen nőttem fel, ez tanított meg nevetni-sírni, vagy éppen a múlton merengeni. Vissza hozta a régi énem, aki önfeledten futott a füves pusztán nem törődve a talpa alatt lévő kis világgal, gallyakkal. Azt aki hajnalok hajnalán is nevetve ébredt, akit mindenki szeretett, akit mindenki ismert. Nem mese,  voltam ilyen is. Bármennyire is furcsa és idegen ez is én vagyok.
A basszus szólón keresztül is tisztán hallottam hogy kinyílt a bejárati ajtónk. Testrészeim egyre nehezebbek lettek, a levegőt is nehézkesen vettem. Szemeim kipattantak, lassan feltornáztam magam és hátam az ágy támlának döntöttem. Mintha egy rossz álomba lennék, félek a saját testvéremtől. Ujjaim közé vettem a paplant és morzsolni kezdtem. Sok féle feszültség levezető módszerem van, ez is egy közüllük. Levegő vételem normalizálódik mikor már vagy öt perce csend honol mind a nappaliban, mind a konyhában.

   - Lara!- Zayn? Hogy kerül ide? Azt se tudja hol lakok! De mégis ő az. Kint áll a bejárati ajtó előtt, a szekrénynek támaszkodva. Cipője fura hangot ad ahogy a parkettához ér, megfordul. Egy szó nélkül lép ki az ajtón és se szó se beszéd el futott.

   - Zayn! Zayn! Zayn!!- kiabáltam.-Zayn...


   -Hé!- rázta valaki a vállam. -Hé Lara! -szemeim kinyitottam és a próba terembe találtam magam. Zayn gugolt előttem, kezei a vállamon pihentek. Álmosan nézett rám, szemei karikásak voltak.

   - Minden rendben?- dörzsőlte meg arcát. Egyik kezével elengedte a vállam és fel vezette kipirult arcomra. Csak most vettem észre mennyire is fel zaklatott az álom. Magyarázata most ért el hozzám és varázs ütésre omlott össze előttem. Niall után mindenki el akar hagyni. A saját elmém is szaladna, csak sajnos ez lehetetlen így valótlan történetet kreált ezzel is az őrületbe kergetve.

   - Most már talán.-szipogva bólintottam. Megeresztet egy álmos, s ízig-vérig hamis mosolyt majd fel állt.

   - Húzodj arréb!- dobta mellém a plédjét. Mint aki nem értené amit mondott csak csöndben figyeltem, még a pulcsiját is mellém dobta.

   - Hahó!- lengette meg a kezét előttem. Látta hogy nem nagyon fogok meg mozdulni, így leült mellém. Térd hajlatom alá rakta egyik kezét, a másikkal a hátam támasztotta. Zsáknak éreztem magam, amint a kanapé végébe rakott. Összekuporodtam, most vettem észre mennyire is hideg van. Pulcsim ujját lejjebb húztam, szinte "bele kapaszkodtam ". Nyakam be húzva, fejem alá tettem jéghideg kezem és az ülő alkalmatosság szélének döntöttem a fejem. Lehunytam a szemem. Megpróbáltam elképzelni milyen lenne ha normális testvéri kapcsolatunk lenne Niallel. Együtt nyaralnánk, mehetnénk túrnézni, díjátadókra, megismerném a "csapatukat". Sokat hallottam róluk de sosem figyeltem oda. Senkit nem ismerek onnan ahonnan jön. Nem követtem a híreket, nem követtem őket. Nem érdekelt kik rabolták el a bátyám haragudtam, s a harag irányított.
újra felriadtam. Most nem egy álom miatt, eleve nem tudtam aludni. Ez az ébredés kicsit különbözött a többitől. Már nem fáztam. Meleg pléd volt rám terítve, a szőkés-fekete hajú  fiú pedig nekem dőlve, fejét az ölembe pihentetve pihegett. Mintha eddig dolgozott volna, teljesen kifáradt. Karjai maga mellett, hanyagúl lógatta le fele. Alkalmam adódott végig pillantani a tetoválásain. Mindig is tetszett az eféle

művészet. A motívumok, a képek, a tetoválok kreativitása. Nekem is van egy tetoválás a tarkómon. Talán egy éve varrathattam, sokat jelent. Azokban az időkben rengeteg rémálmom volt, temérdek. Sosem aludtam ki magam kellő képen, így a szemem alatt minden napos karikák virítottak. Többen megkérdezték mi lelt, de csak azt mondtam hogy a munka miatt vagyok nyúzott. Nem akartam hogy altatókkal, nyugtatókkal halmozanak el, magamtól akartam megoldani...és sikerült is, ezidáig. 

Álomfogó minta. Mindig is imádtam ezeket. Gyerek koromban sokszor kaptam szülinapomra, névnapomra vagy karácsonyra. Hittem bennük, ami így müködött is, természetesnek vettem hogy egyszer a testemre tetováljam. Biztos voltam magamban, s vagyok is.

¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥

Reggel! Már amennyire reggelnek lehet nevezni a hat órát. Mármint a hajnali hat órát, természetesen. A telefonom keltett, s ennek is a csörgése. Szemeim mint az ólom, nehezen akartak engedelmeskedni nekem, de meggyőztem. Kinyitódtak. Furcsán világos volt a terembe, marha jó. Pufogva dőltem vissza a fekete bőrkanapéra, a ma éjszakai ágyamra. Telefonom elhalkult majd teljesen át vettem a szoba csendjét. Hümmögve vissza tértem az álmaimhoz, próbáltam egybe olvadni velük. Vártam hogy felkaroljanak és ismeretlen tájakra kalauzoljanak, de nem történt semmi. Újra felharsant a már megszokott hang. Fájdalmasan felnyögtem ,mire az ölembe pihenő Zayn is mocorogni kezdett.

   - Vedd fel azt a sz@rt!- motyogta az ébredező személy. Egy már biztos, nem a reggelek embere. Én sem így igen fárasztó dolog volt kikelni a kényelmetlen, de annál inkább otthonos "ágy"-ból. Csoszogva vonszoltam magam a táskámhoz, amit az este folyamán az asztalra raktam. Neki döntöttem fához hasonlító testem és elkezdtem kotorászni. A csörgés erősödött, de még mindig nem akadt a kezembe az a készülék. Szinte mindent kipakoltam mire megtaláltam. Az ujjaim közt zümmögött tovább, egy névvel a kijelzőén.

   - Halo!- szóltam bele halál nyugalommal.

   - Hol az Istenbe vagy? Miért nem tudtad fel venni hamarabb? Baba komolyan mondom sírba teszel! Minden rendben?  Sietek mond hogy h...

   - Baromi vicces vagy!- kacagtam erőltetetten. Nagy ön kontrol kellett ahhoz hogy ne vágjam falhoz a telefont, amint meghallottam a hangját.

   -Részeg vagy?- érdeklődött.

   - Miért is?- kérdeztem vissza, a szoritásom egyre erősödött a készülék körül.

   - Mondj már valami értelmeset! Mi bajod?- csattant fel.

   - Nagyon érdekfeszítő az örlődésed. De az az egyetlen gond hogy nálam már elveszítettél mindent.

   - Na jól van. Hol vagy? Megyek oda....- így látatlanban is tudom hogy kulcsa után kezd kutatni. Szemöldökét összébb húzza úgy koncentrál most per pillanat a semmire. Mikor kisebb voltam mindig az ilyenkor össze gyűlt ráncaira csaptam. Nem nagyon, csak hogy kicsit megijedjen. Mindig el kapott, s csikizni kezdett, ezek után már minden simán ment, nem úgy mint most. Ez már sehogy se lesz olyan mint akkor.

   - Ne gyere ide.- sziszegtem miközben probáltam figyelmen kivűl hagyni a torkomnál lévő szorítóérzést.

  - Hé komolyan mondo...- rámcsapta a telefont, hát ez kész. Megpróbáltam lenyugtatni magam, mély levegőket venni, a nyakam hátcsó részét hűteni, de semmi nem vált be. Szinte láttam magam előtt ahogy füstől a fejem egy kávé fözőhőz hasonlóan. 

  - Jó reggelt pici lány!- dörmögött valaki mögöttem. Erős kezek öleltek át,otthon éreztem magam. Zayn nyakamba fúrta fejét, tisztán éreztem ahogy ki fújja a levegőjét. - Mi történt?

   - Idegroncs vagyok mi? -kérdeztem hiszti roham szélén táncolva.

   - Nem kicsit!- méregetett ferde szemmel. Meg adóan sóhajtottam és hagytam mindent a francba. Leraktam a készüléket az  asztalra és Zayn karjaiba döltem. Ebben a pillanatban itt találtam biztonságot. Talán csak egy másodpercre talán nem, most ez volt a jó. Sokszor éreztem már hogy Jó, de az igazat megvalva sosem volt őszinte. Sokszor kényszerből mondtam, sokszor unalmamban, sosem tiszta szívből. Most kezdem csak látni mennyit örlődtem ez idáig és ki tudja hol a vége.

Mindig áltattom magam azzal hogy nem változtam, aztán rá kell jönnöm hogy, de igen is változtam, s nem pozitívan. Némán álltunk, én merengve ő meg csak a távolba bámulva mikor is kivágódott az ajtó. Zayn ujjai először megfeszültek a derekam körül majd elrántotta azt onnan. Háttal álltam a vendégünknek, de 100%- ra tudtam ki az.

-Niall??!

2. Nem változott semmi...

Helloka It's me...újra.  Meghoztam a következő részt. Már az előző héten ki akartam rakni, de elhúzódott, magam sem tudom miért...na mindegy is. Jó olvasást ha tetszett hagyj nyomot magad után...
Pusszantás...   #IvI 

Egy nyár, egy felejthetetlen nyaralás, egy csók, egy testvér, egy csillogó szemű Niall.
Akkor nyáron csókolóztam először egy Mike nevű fazonnal, utánna egy napig nem láttam Niall-t. Nem nagyon értettem mi történhetett, de utána csak azt mondta hogy fel kellet dolgoznia a tényt hogy felnőttem.
...És újra itt tartunk. Történik valami, meg hallja és bumm...hirtelen érdekes leszek. De tényleg! Mit várt el tőlem? Azt hitte ha lefekszem valakivel ő lesz az első akit felhívok és részletesen beszámolok, vagy mi? Mert nem értem, most már nagyon nem. Probáltam kérdését elengedni a fülem mellett, de maradt az a makacs fiú akit mindig is ismertem. Nem változott, nagyon nem.

   - Kérdeztem valamit! Te már...Neked volt már valaki?!-sziszegte. Idő közben legugolt és a térdeimre rakta kezeit. Idegesen meredt rám. Nem tudtam mi volt a szemében, de vakított. Nem tudtam szembe nézni azzal a valamivel, nem, nem ment. -Lara... -szorította meg a térdeim. Lassan fújta ki a levegőt, homlokán izadság cseppeket véltem fel fedezni. Értetlenül meredtem a semmibe, ujjaim elfehérdetek a szék szorítása közben. Nem szokott Larának hívni. Mindig is azt mondta hogy: Baba, Manó vagy éppen drágám. A Lara természet ellenesen csúszott ki rózsaszín ajkai közűl. Rideg, és semmit mondó volt. De még is figyelem fel keltő, végre rá tudtam nézni, de bár ne tettem volna.

   - Niall, 19 vagyok...

   - Nem érdekel a szám! Igaz vagy sem?

   - Niall...

   - Igaz vagy sem?!-kiáltotta. Ijedten fel kaptam a fejem. Hangja oly' modon nyilalt a minket körül vevő csendbe, a vér is megfagyott bennem. Halálra dermedve mondtam ki azt a  4 betűs szót.

   - Igaz-suttogtam.

   - Tessék?

   - Igaz- mondtam kicsit hangosabban, hangom megbicsaklott. Szemem össze szorítottam rettegtem a következő másodpercektől, vártam a vihart.  A szoritás eltűnt a térdeimről, s a következő másodpercben hangos csörömpölést hallottam. Lábaim magamhoz húztam, és a tarkómra szorítottam a kezeim. Nedvesek és hidegek voltak. Szint úgy mint a talpam ami most a széket támasztotta. Hangos kulcs csörömpölés, robogó léptek, és falrengető bejárati ajtó csapódás. Egy igazi testvéri pillanat volt, még én se tudom ezt hova tenni.
Remegő tenyereim le emeltem magamról, a szék mellé engedtem. Lábaim is tehetetlenül hullottak le egymás után csattanással a padlóra érkezve. Üveges tekintetekkel a bejárati ajtót vizsgáltam, hátha újra kinyílik és mindent kezdhetek előről. Nem kellet volna megemlíteni neki a fiút, tudhattam volna hogy ez lesz a vége. Érezhettem volna, hogy a fagyos csönd után óvatosan kell hogy hozzá fogjak a beszélgetéshez, minden egyes szót mondatot jól át gondolva, és talán akkor nem  csúszott volna ki a számon ez a baromság. DE nem csak én hibáztam. Mostmár hiába siratom azt ami elmúlt. Hiába szidom magam, hiába szidom őt, hiába már hiába minden. Könnyeim se segítenek, csak folynak mintha nem lenne más dolguk.  Ennyire elviselhetetlen lennék? Ezért utál mindenki? Nem vesznek ember számba, csak azért mert  model vagyok. Azt hiszik mindenem tökéletes csak azért mert a képeken jól festek. Kit érdekel mennyit küzdöttem mindezért, kit érdekel mi volt velem, senkit nem érdekel a múltam.
Mielőtt még jobban összetörtem lelkileg meg ragadtam a telefonom.

   - Helloka szivi!- köszönt egy hangvidáman. Talán erre van szükségem, talán nem, most így cselekszem. Fekete műkörmöm kapargattam, vagy éppen az asztalon húzogattam ezzel is nyugtatva magam.

   - Gigi figyelj! Bent vagytok még?- érdeklődtem. El akartam innen menekülni. Minden áron.

   - Persze! Baj van?- kérdezte óvatosan.

   - Bent találkozunk.-dobtam magam mellé a készüléket. Most voltam csak hajlandó meg mozdulni. Óvatosan lépkedtem az előszobába, nem tudtam mire számítsak. Hirtelen egy apró szúró dologba léptem amitől kellőképpen megijedtem és hátra ugrottam. A földön köttötem ki, talpamba egy üveg szilánkot véltem fel fedezni. Égetet és mart ahogy próbálkoztam ki venni. A vérem is kiserkent. Más esetekben hisztit csapok vagy valami hasonló, de most nem foglalkoztatott ez se. A vér látványa se. Tekintetemmel végigszántottam a padlón, míg meg nem találtam a bögrém. Darabokban, összetörve. A fehér szilánkjai a parkettát borították, szivem apróra zsugorodott. Képes volt tönkre tenni az egyetlen emlékem.
Az egyetlen dolgot ami tőle származott.
Elegem lett. Nem törödtem az engem körülvevő szilánkokkal  szobámba rohantam. Sírtam.... dehogy is. Zokogtam. Lelkileg nem tudtam hova tenni.
Kivágtam a ruhás szekrény ajtatját majd előhalásztam belőle valami elviselhetőt. Hajam lófarokba kötöttem. Fülmelegitőm a fejemre raktam, könnyeim letöröltem. Kabátom futtába vettem a hátamra, majd kulcsom kutattam. A zárban volt. Fel kaptam azt és már kint is voltam. A hideg levegő némileg javított az állatpotomon. 
Buszoztam vagy egy 10 percet majd bevágodtam a csarnok ajtaján. Szinte futva közlekedtem a próba termekig, és ajtóstúl törtem rá a bent lévőkre. Táskám le dobtam magamról a sarokba és Gigihez futottam. Ments váram maradt ennyi év után is, hihetetlen ez a lány.

   - Köcsög sztárocska?-érdeklődött 

   - Igen- szipogtam majd még jobban magamhoz vontam. Éreztem ahogy idegesebb lesz, nem nagyon bírta a Niall témát. Szerinte kész áldás hogy képes vagyok vele szóba állni. Mindig azt mondta hogy nem érdemli az arany életét, meg hogy teljesen más világ vagyunk. De én naiv mindig széllel szembe mentem, és állításaival szembe fordultam. De rájötem mekkora barom vagyok, nem kell félteni.
- Hello-hello-he....-mély hangra lettem figyelmes. Titokzatos, kincset rejtő. Nem Maxé, nem ez nem az övé. A tánctanárunk hangja nem ily' módon érzéki egyben férfias. Ez teljesen más világ. Szemeim lezártam, magamba rendeztem le a dolgokat majd emelt fővel fordultam az ismeretlen felé. Gigi mellém állt és ferde szemmel szinte egyszerre néztünk végig rajta. Kétség nem fér hozzá, dögös volt.

   - Szerintem rosszkor... -matatott a kilincset keresve. Szemei szinte feketén fúródtak az enyémbe, lebilincselő egyben felszabadító, de még is emberi. Talán van ilyen ,talán nincs. Találtam valamit.

- Nem, pont jókor Zayn.-mosolygott Max majd mellém lépett, s rákönyökölt a vállamra. Zayn...Izlelgettem, baromi jól hangzott. Illet rá, de még hogy...