1. Nem akarom hogy megfázz...

 Hellobello... Meghoztam az új sztori, uj részét... Érdekelnek a vissza jelzések mert ilyen fajta történet még nem irtam... Ha tetszett iratkozz fel, és kommentelj.....
Pusszancs Innen a távolból...
                                    #IvI

 



Kint ültem az erkélyen egy szál fekete pólóban és francia bugyiban egy takaróba csavarva. Kezembe gözőlgött a reggeli teám,miközben a napfelkeltét néztem. Korán keltem fel pedig nem vagyok egy ilyen tipus. Egy valami csalogatott ki az ágyból, ez pedig a tudat volt. Tudtam hogy ma jön haza. Anyuék találkoztak vele Londonban az egyik koncerten ezért nem verték nagy dobra, minek szépítek nincsennek itthon. Ott maradtak Angliába építkezési ügyekben intéztek valami halaszthatatlan dolgot. Nem nagyon foglalkoztatott.
Arcom meg csapta a hűvös szellő, bár a nap hét ágra sütött egy kicsit hidegebb volt a kelleténél. A puha,fekete anyagot feljebb húztam a vállamon ezzel teljesen belefúrva magam. A bögrét lila ajkaimhoz emeltem és belekortyoltam. Égette a forró folyadék a torkom. Ez a féle melegség emlékeket indított meg bennem. Volt egyszer egy téli szünet, egy hó ember, egy forró csoki, egy testvér, egy Niall.
El mosolyodtam. Talán még egy könny csepp is végig gördült az arcomon de semmi több ami elmúlt az elmúlt. A szomszédunk kertjében ékeskedő tölgy ágain lengedező faleveleket bámultam. Nem tudom mióta ültem kint a lábam is kezdett átfagyni. Egy utolsó pillantást vetettem az útra majd fel keltem.

   -Niall, merre vagy?- suttogtam magam elé, csalódottan. Megráztam a fejem, nem törődve a hideggel lerúgtam magamról a takarót. Lassan lépkedtem az erkély széléhez. A hűvös padló szinte sértette a talpam, de nem érdekelt. Momentán leszartam mindent. Mélylevegőt vettem és rákönyököltem a fém rácsra. Néztem a tájat ami semmit sem változott, ugyan olyan mint mindig.
A hasam alján melegséget éreztem, majd két kart. Lefagytam. Testem mintha megkövült volna, szememmel az égre meredtem. Levegőm a torkomba szorult. Hirtelen ismerős illat csapta meg az orrom.

   - Nem akarom hogy megfázz nekem baba.- rekedt, álmos hang, a maga megszokott különlegességével.

   - Niall?!- hangom elcsuklott. A könnyek marták a szemem. Fogása erősödött így teljesen hozzá simultam. Forró homlokát megéreztem a nyak hajlatomba. Nagyon sóhajtott.

   - Szerinted ki baba?- az a icike-picike könycsepp ami eddig a szemem sarkában ült lecsordult. Jégkockához hasonlítható arcomon a forró csepp öröm forrásnak számított és belül sem éreztem máshogy magam. Darabjaim amiket Niall magával vitt és elszakított tőlem, vissza rázódtak a helyükre. Minden más dolog most eltűnt egy kicsit, már semmi sem számított csak a pillanat. Amit most meg éltem.

   - Ne sírj.-fordított maga felé. Ő is sírt, nem tagadhatta az arcán folytak az igenis árulkodó jelek, láthatóan.

   - Niall...- suttogtam még mindig. Hangom rekedt volt, torkom kiszáradt.- N- Nia-Niall...- zokogtam.

   - Istenem manó hogy hiányoztál...-  fogta meg két kezével az arcom. - Hiányzott ez a szem, ez az orr. Mintha tükörbe néznék de még sem...Te jó ég mennyi mindenről maradhattak le, annyira sajnálom...- homályosodott el a tekintete. Szám megremegett. Még mindig kint álltunk, ő ruhába én meg hát...Igen. Sürgősen át kell öltöznöm.

   - Hé!- hajolt le hozzám, kék szemeit az enyémbe szúrta.- Szétfogsz fagyni, nem akarom.-mosolyodott el. Csak bólintottam. Elmém még mindig sokkos állapotban volt.

   - Jössz?-nyújtotta felém kezét. Mint egy óvodás álltam ott némán szótlanul. Vettem egy mély levegőt, a negatív érzéseket, gondolatokat lerázva magamról elmosolyodtam szerencsétlenségemen.

   -Én be mentem öltözni.-magyaráztam nevetve. Elindultam befele, a kűszöbött át lépbe megéreztem talpaim alatt  a meleg parkettát. Gyorsan lépkedtem a szobám felé, de bárcsak el jutottam volna odáig.

   -Niall tegyél le.-visítottam. Ölébe tartva cipelt át a másik szobába. -Ni, most.- röhögtem.

   -Tőlem.-el engedte a hátam. A hirtelen ürességtől el fogott a pánik és bele kapaszkodtam a nyakába. Lábaim a csípője köré tekeredtek.

   -Na most zuhansz vagy nem?-somolygott.

   -Marha vicces vagy még mindig Horan.-szorítottam még mindig a nyakát.

   -Lassan lehet én is pártolni fogom az öltözzünk át dolgot.-mondta. Elvigyorodtam. Átkaroltam, és ráfeküdtem a vállára.

   - Szörnyű volt nélküled. -motyogtam.

   - De most itt vagyok! - rakott le a földre.

  - Reméltem is.- mondtam majd,megint elindultam a szobám felé. Beérve ki kaptam a szekrényből a kedvenc mackó alsóm, meg egy melltartót. Felhúztam magamra a nadrágot, majd a pólom kezdtem lerángatni magamról. A fehérnemű felső részét probáltam bekapcsolni de nem nagyon sikerült.

   -Jövök!- kiáltott egy hang az ajtó másik oldaláról.

   -BE NE MERJ JÖNNI!-üvöltöttem. Késő volt. A kilincs kattant, az ajtó nyikordult, léptek harsantak fel.

   -Menj ki!-vinnyogtam. Megsem mozdult..Háttal álltam neki de tisztán hallottam ahogy megindul felém. Majd pár lépés után megtorpan és meleg tenyerét éreztem a hátamon. Ki vette ügyetlen kezeim közül a csatot és a helyére akasztotta. Sikerült fel vennem a meltartóm.

   -Ezt még együtt vettük. -sutogtta mögüllem. Egy kicsit bolintottam és a polom után nyúltam. Áthuztam a fejemen. Mindeközben Niall tekintete égette a hátam és a tudtattol hogy emlékszik, kipirult az arcom.

   -Kérsz valamit reggelire?-sétáltam át a konyhába. Tegnapi ebédem még mindig az asztalon ékeskedett. Fel kaptam a tányérokat és a mosogatoba raktam.

   -Nem kérek semmit.-ült le az asztalhoz. Nem tudom miért lett a hangulat fagyos de egyszerűen mindenki csöndbe maradt. Én is leültem vele szembe. Ujjaim egymás után ütöttem a fa asztalra. Kopácsolás megnyugtatott.
Annyira furcsa hogy itt van. Hiányzott és...Hiányzott. Hát igen. Annyi mesélni valóm van de mégis itt ülünk némán. Mire gondolhat?

   -Furcsa volt hogy nem nyüzsögtél ott álandoan. Nem meséltél a barátnőidről, és nem kellett halanom az új köcsög pasidról.-nevetett.

   -Hé.-"háborodtam" fel. Nem foglalkozott vele, ki kerülte az asztalt és oda jött elém.

   -Mi van azzal a Mike gyerekkel?- kérdezte komolyan. Mind végig könyörtelenül a szemembe nézett. Honnan emlékszik rá?  Egyszer említettem neki de csak futólag, nem hittem volna hogy hallotta.

   -Mi lenne vele éli a boldog életét meg...

   -Ki használt?-fújtatott. Most meg mi baja?

   - Nem megbeszéltük hogy nem lesz hosszú távú, pár éjszaka aztán ennyi.

   -Te már...?-kerekedett el a szeme. Fekete pupilája körül ékeskedő tenger kék írisze gyönyörűen csillogott a lámpa fényében, ezzel újabb emlékek árasztottak el.

Én És Ő Prologus

~Forgive Me ~
Minden egy normális napon kezdődött. Ja, minden embernek normális nap volt kivéve nekem. Alig két év után ujra láthattam azt a személyt aki életem egy meghatározó pontja, még most is. Alig találkoztunk, fakultak az emlékek, maradt néhány kép,  mondat, dicséret. Még mindig nem értettem miért kellett el mennie, minden egyes percben, minden egyes rohadt másodpercben hiányzott. Nem tudtam gondolkodni, agyam felmondta a szolgálatot. Hiánya néha annyira elviselhetetlen volt hogy azt hittem nem birom tovább és néha a rossz irány felé is fordultam. Észre vétlenül nyelt el a rideg sötétség, míg én azt hittem már nem élek. De, nem igy történt...

Tul tettem rajta magam, hiányzott de a bizonyítás érzése nagyobb volt. Le érettségiztem... Túl éltem.

De nem volt itt , s már nem számított. 

Egy telefon, Egy "jövök", s újra kezdődik minden és én felhőtlenül boldog leszek.

Én Lara Horan és Ő Niall Horan...

Valami Új

Helloka Ide tévedt!

Az ikletem elfogyott igy ugy gondoltam uj történetbe kezdek. Ezért láthatjátok hogy mind a deizing, mind a név, meg minden más megváltozott. Az első részt már elkezdtem megírni igy lassan úgy látszik ki is teszem. 

Addig is hallgassátok Zayn -It's You-c. Számát...Elképesztő lett, Annyira büszke vagyok rá...❤
Pusszantás mindenkinek...

III. Már nem érzek semmit...

III. Már nem érzek semmit...

Helloka Embörkék! Meghoztam az új részt. Most megprobálom rendszerezni magam, ami annyit jelent hogy hétfőnként probálok részeket hozni. A sztori ugy igazán most kezd majd be indulni, Ha itt jártál hagyj nyomot magad után. Thanks ;) Addig is pusszantok mindenkit... <3

 ~Sokan vallják azt, hogy idővel minden elmúlik...~

10 együtt töltött év után elmenekültem tőle. Életem szerelmètől. Kivel mindent együtt éltünk meg, kivel mindent megosztottam kinek...talán én voltam mindenben az első. 

Tisztán emlékszem 1. osztály év közepére. Kis levélke hevert a fa asztalomon egyik reggel egy monogrammal. Egy nagyon is jol ismert monogrammal, mármint számomra. Jack az osztályunkba járt. Vissza húzodó de annál helyesebb fiu volt, nem kérdés hogy az első naptól az utolsóig szemeim rajta legeltettem. A hátsó sorban ült ,mindig mosolygós jó kedvű, csillogó szemű volt. Vissza gondolva elég naiv voltam, most már én is tudom. A levélke nem rejtett sokat. Össze jöttünk. Hihetetlenül kedves, és igazán szerettem. Ő volt az egyedüli barátom, nem volt senki másom. Együtt mentünk középsuliba. Álomvilágom egyre jobban gyarapodott, egyre jobban szerettem az életem. Sokat változtam nyíltam a világ felé, míg Jack egyre jobban fordult befelé. Nem értettem miért, de míg a mi kapcsolatunkkal nem történt semmi nem is érdekelt. De egyik nap 12. osztály végén este át jött hozzám. Egyedül voltunk, én és ő a kapott szobámban. Valamit kérdeztem tőle már nem tiszta de kezet emelt rám. Okok nélkül megütött. Először ott zuhantam össze, féltem tőle. Féltem hogy újból és újból megüt és félelmem nem volt alaptalan. Lila foltokkal jártam keltem minden nap és mindenkinek beadtam hogy elestem, nem akartam bemártani, túlságosan szerettem. Amit ilyen hosszú együtt lét alatt felállított bennem ott porba hullt. A hitem megingott, már nem bíztam benne. Nem mertem a szemébe nézni, mert akkor még jobban kihasználna. Nem voltam jól, elvesztettem azt az embert aki világom tette szebbé. De nem volt más választásom. Nem beszèltem róla senkinek. Mintha annyian is èrdeklődtek volna. Rajta kivűl nem volt senkim, tehetetlenül vergődtem a magam ásta csabtámban. Ezek után nem jártam iskolába. Először figyelmeztetéseket kaptam, majd év ismétlést, ezt követően kicsaptak. Menekülni akartam így költöztem ide New Yorkba. Menekülni akartam, minden féle képpen. Nem bírtam egy légtérbe lenni azzal a barommal, de van egy kisebb bökkenő tulságosan szeretem. De nem tehetem ezt nem csinálhatom, de még is igy van. Már nem érzek semmit...

Tegnapi napom nem tartozik a kedvenceim közé. A zongoránál ültem még vagy három órán keresztül, a szőke fiú pedig melletem. Közelsége idegesített de különösebben nem foglalkoztatott. Át vészeltem azt a pár órát majd amilyen gyorsan csak tudtam eltüntem onnan.
Niall vagyok...
Hangja még mindig hallom. Enyhe akcentusu, kedves, szelíd. Nem tudom mit keresett ott a szobába, de jó volt végre hogy valaki ott volt velem. Igy hogy ketten voltunk abba az egy szem picike szobába nem tudtam saját gondolataimmal foglalkozni. Az egyedül lét érzése lassan eloszlott, majd teljesen felszívódott. A zongora és Niall kicsit megijesztett de részben meg is nyugtatott. Nem volt ez olyan szörnyű..
Ma ugyan onnan kezdtem ahol befejeztem. A billentyűknél. A kanapét már elfoglalta a fiu, hamarabb be ért mint én. Még mindig kiváncsi vagyok miért van itt, talán majd egyszer megtudom.
Egy biccentéssel köszöntem majd leraktam Niall mellé a táskám és kivettem belőle azokat a cuccokat amikre szükségem van. A szék már a hangszer mellett állt nekem csak rá kellett ülnöm. A lukas kezemből minden ki hullott mikor kicsit odébb akartam húzni az ülő alkalmatosságot. A földet a papírok terítették be, remek. Mire lehajoltam volna Niall már fel vette őket és elhelyezte  úgy ahogy tegnap voltak, centiméter pontossággal. Megcsapott édeskés illata ami igen is finom volt.

   -Kösz!- sziszegtem majd helyet foglaltam. Valami hiányzott, a mellettem lévő szék üres volt. Nem tagadom, zavart. Tegnap oly' szinten hozzá szoktam hogy most hiányzott. Hátra néztem a kanapé felé, ott ült és nézett. Nézett közben mosolygott, kirázott a hideg. Vissza fordultam a zongora felé és gyorsan lenyomtam a bilentyüket. Fél óra múlva hagytam csak abba, nem érzékeltem semmiféle mozgást se. Hátra pillantottam a vállam felett, elaludt. A szám sarka felfele görbült, elmosolyodtam. Eldöntöttem ki megyek és hagyom egy kicsit, így is, úgy is kávéra van szükségem. Lassan fel álltam és a táskámhoz osontam, kivettem a táskámból a pénztárcám és elindultam az ajtó felé. A lábam alatt megreccsent a padló, melyre a szuszogó személy felkapta a fejét. Már kiértem az ajtón. Nem mentem messze tőle.

   -Hova mész?- kérdezte rekedt hangon az ajtóban állva. Legyőztem a késztetést hogy tovább menjek így hát megfordultam. A padlót néztem miközben a kezemen lévő gyöngy karkötőt piszkáltam.

   -Én.csak kávé ért megyek, tudod le a büfébe. - mondtam bár nem értem miért osztottam meg ezt vele. Az ajtó kinyílt, hallottam. Azt hittem elment. Megfordultam és elindultam az ellenkező irányba, a célomért egy kávé ért.

   -Hé, - kapott a karom után. Nem tudom miért ijedtem meg... Nem csinált semmi olyat amiért félhetnék tőle, de most ez történt. Észre vette hogy nem éppen élvezem ezt a helyzetet, elengedte a kezem. Szemem mind eddig csukva volt de most rá néztem. Kék íriszei csillogtak a lámpa fényébe és a szokás kedvé ért mosolygott.

   -Hoztam neked kávét! Az más kérdés hogy nyolc fajtát mert nem tudom melyiket szereted, de a lényeg nem kell le menned.- nevetett. Még mindig őt néztem majd bólintottam és vissza mentem a terembe, innen nem szabadulok könnyen az már biztos...
 Előre ment! A nyikorgó padló,  küszöbök, kiáltozó emberek és a saját siratni való gondolataim kíséretével. Hihetetlen mennyire reménytelen tudok lenni. Napról napra jobban érzem hogy én már nem ide való vagyok, az élet az nem nekem való. nem az életet a szívós, lelkileg erős embereknek találták ki, mert meghalni bárki tud. Mindenki, ki már nem bírja,  ki nem tudja megoldani problémáit a halálba fut. Kések, vérfoltok és abba hagyott történetek. Milyen szánalmas, mi? Nem, nem ezek a szánalmasok, hanem azok kik ezeket az embereket ide kergették, a vég küszöbére, a hegy végéhez, a völgy mélyére, az öngyilkosságok kezdetéhez. Sok gondolat kavarog ide-oda az agyamba, néha már nagyon elegem van! A rémálmok is elviselhetetlenek, a saját természete, a létem még magamnak is sok. Mikor tükörbe nézek nem magam látom! Egy csontváz, porcelán babát sors által szerzett repedésekkel, és sápadt bőrrel. Szánalmas. Az kire rá nézni is fájdalmas mert annyira csúnya értéktelen senki. De megértem őket, én se venném figyelembe saját magam. Önmarcangoló mondatokat most agyam kisebb részébe kergettem, nem kell minden sornak erről szólni....
Az ajtó be csapódott a fiú mögött, a vas falnak neki feszülve próbáltam kinyitni, de ez a kő tömb meg se mozdult. Kicsit meg áltam, vettem pár mély levegőt majd újra megpróbáltam be jutni a terembe. Valamivel könnyebbnek tűnt, most halk nyüszítő hangokat hallatott és végleg feltárta az előttem lévő eddig elzárt helyiséget. Szemben állt velem, Ő nyitotta ki nekem. A kék szemű srác. Hosszan fogva tartotta a pillantásom, és én is az övét. Fekete pupilláját vastag ég kék, csillogó  írisz övezte. Oly' tiszta lelkiismeretről árulkodott ez a mértéktelen ragyogás. Még is lehetetlennek tartom hogy valaki mindig boldog legyen, emberi képtelenség. Bár el nézve, őt mégsem annyira, mert neki sikerült, tisztelem, és felnézek rá . Szája sarkában most is mosoly bujkál, de arca mind érzelem mentes, tekintete fogva tartotta az enyémet, nem szabadulhatok. 
A késztetés lassan elpárolog, s mint egy varázs ige fel is oldódott, szemem a fa padló deszkáira szegeztem, és komótosan besétáltam a szobába a mai napon másodszor. Földre terítem kabátom, eközben fél szemmel a zongorán lévő kottákat figyelem, mik pár perc múlva már a kezembe hevernek. Figyelmesen olvasom a sorokat, miközben agyam a dalamot és a ritmust dolgozza fel, elszakadva a valóságtól bele a tehetetlenségbe. Kezemmel próbálom leütni az ütemet, fejem a dallamoktól zsong majd ehhez a szöveg is csatlakozik...
     " But i'll love them endlessly„     
 Ez a rèsz valahogy belém rögzült, fájdalommal tölt el olvasni ezeket a sorokat, a szép, gondatlan szerelem olyan elérhetetlen. Ezt mindenki, tudja de mégis ezt a féle érzést kutatja, csak nem találja.Tökéletes pár nincs.csak tökéletes magány,erre már rá jöttem, saját magam töröm össze ezekkel kusza, létezni sem akaró szöveggel, magam idegesítem, magam viszem a biztos halálba.

   - Hé!- Teszi kezét a fiu, a dalszövegek elé. Nyugodtságot amit eddig  nehezen magamra erőltettem megpróbálom megtartani. Fejem hátra döntöm, ès felnèzek rá. Kutatò tekintetèvel találom szembe magam.

   -Mi az?- förmedek rá. Eddig tartott a meghitsèg, el vesztettem.  Nem tartott sokáig.  Le akarom törölni azt a vigyort az arcáról, nem hiszem el hogy nem tudd egyszer sem úgy elbambulni hogy ne vigyorogjon. Nem vagyok kedves, nem érdekel lassan már azért se fogok szépen hozzá szólni. 

   - Akkor kérsz kávét?- bambulásomból újra az akcentusos hang szakít ki. Arcán fájdalom jelét nem látni, még jobban bosszant de csak bólintok nem állok le vitatkozni mert a végén mindig sírok vagy egy újabb vágással bővül a karom és a szivem.
Tíz egymáshoz hasonló pohárkát szedett elő egy táska fèlesègèből ès rakta egymás mellè, le a padlòra.

  - Milyet kérsz. Mert van mézes, mogyorós, cukor nélküli, csokis, karamellás....- mondandóját nem fejezte be . Fel kaptam a legszimpatikusabb poharat és vissza ültem a helyemre. A cipője szakadatlan kopogása harsant fel mely' meg egyezett a lelki ismeretem hangjával, mit már rég halottnak hittem. Ne köszönd meg, ne köszönd meg, ne...

   -Köszi!- biccentettem a sarokban álló Niall felé. Bólintott...

°°°°°°°°

Már vagy egy órája ülök a földön, fenekem fáj a kemény padló miatt, nyakam elzsibbadt, kávém kihűlt. Zavar ez a nagy csönd,senki nem szól senkihez, énekelni nem fogok, a zongorán pedig már be gyakoroltam a szombati dalom. Mármint amire azt írták hogy sajátos hangszer kísérlettel kell előadnom. A másik szövegét csak olvasgatom, hogy berögződjön, gondolom. A falon függő fekete órára pillanatok. 14:17. Lassan haza mehetek, bár nincs hozzá sok kedvem mert ott csak újra egyedül lennék és újra csak gondolkodnék ami nem tesz jót nekem. A karomra tekintek, a hosszú kardigánom ujját kicsit feljebb húzom igy alkarom fedetlen lesz. Fedetlen és sebes. A tegnapi vágások nyomai halványodnak de teljesen nem tűnhetnek el, tudom. Végén maradnak, és emlékeztetnek mindenre akár akarom akár nem határt nem szabhatok ahogy betartandó szabályokat sem.

   -Hmmm....- a kanapé felé kapom a fejem, a személy hosszasan el nyúlt a bőr ülő alkalmatosságon, kezén pihenteti fejét, lába hanyagul lelóg a földre. Szem héja megrebben majd ki nyitja azt. Eddig nem vettem észre hogy alszik, bár nem is foglalkoztatott komolyabban.  Megelégeltem a padlón való létet és felálltam. Cuccaim össze szedve, a szobában lévő egyetlen hangszerhez léptem majd pakoltam le. Nem tudok mit csinálni. Telfonomon is megnézem az időt hátha elnéztem vagy valami de nem, 14:20 van, remek. Ugy döntök lemegyek és kicsit kiszellőztetem a fejem, sok nekem ez a bezártság. Felkapom a kabátom, fejemre a sapkát, nyakam köré tekerem a sálat és elindulok. Az egész csarnok csöndes, néhol termékből kiszűrődő nevetés, éneklés, léptek, vagy éppen beszélgetés foszlányok szűrödnek ki a folyosóra. Amugy minden a semmibe vész. A forgó ajtót kilökve meg csap az az igazi decemberi idő járás, hideg, vizes, csatakos minden. A fák ágain meg meg csillannak az esti zápor által hátra hagyott eső cseppek, madarak elhagyott fészkei hevernek mindenfele. Páran lézengenek a földes utakon, a kövek között egy-két kisebb rovar feleség bújt meg, ártalmatlan, elhagyott kutyusok kóborolnak össze-vissza. A cipőm halkan kopog a nedves aszfalton, nem csinál akkora feltűnést.  Csodálva nézem a még zord időjárástól sem csúnya tájat. El el bambulok, baktatok a szépségben. A csendet trapolás zavarja meg, mögüllem hallatszik. Nem nézek hátra bár sejtem ki lehet az, nem hiszem el. Kavicsok pattannak ide-oda mire a személy meg áll mellettem.

  -Miért hagytál ott?- érdeklődik. Nem mutatok érdeklődést csak folytatom azt amit elkezdtem.

  - Miért hagytál ott?- kérdezi még egyszer. 

  
  - Aludtál.- mondom a legelőször eszembe jutó indokot. Pillantását magamon érzem. Megszaporázom lépteim. Ő is ugyan ezt teszi.

  -Te is tudod hogy nem.- morogja. Bár messzebb van igy is tisztán hallottam amit mondott. Megállok a park túl oldalán, a járda szélén a kereszteződésnél. Mielőtt még utól érhetne át futok a zebrán, mint valami óvodás rohangálok fel-alá. Mire átérek a lámpa vált. Zöldből piros lesz. Van egy kis nyugton így hogy Niall a másik oldalon ragadt. Remélem ott is marad. Sétálok még pár percet majd be fordulok Manhattan Mall utcájába. Átvágok az ember tömegen, már kezdek örülni hogy kicsit felejthetek. Felejthetek mert nincs senki aki kapcsolatba akarna lépni velem. Szatyrok hangjai töltik be a a teret. Elmegyek pár bodé mellett ahol isteni illatok terjengenek. Szokásos kürtös kalácsok. Nem tudom mi ebben a nagy szám. Újabb úton megyek át mire végre magam előtt tudhatom a Manhattan Mall felirattal el látott bejáratot. Ki akartam szelőztettni a fejem és itt kötöttem ki. Egy újabb utat átszelve, szinte futva közeledtek a bejárati ajtó felé. Boldog, hangos kacajok, aranyos párok, gondtalan emberek önfeledten futkorásztak. Fel fordul a gyomrom.   Megráztam a fejem, és mosolyogva fojtattam az utam. Fejem betöltötte a ricsaj így ki űzte a szánalmas gondolataim. Tökéletes. Át léptem a küszöböt és már is a bevásárló központ közepén találtam magam. A kabátom leemeltem a vállamról ,majd belegyűrtem a sálat. Megigazítottam hosszú,  pasztel színű pulcsim, s bele kapaszkodtam ujjaimmal a végébe. Fel néztem és felmértem mi merre van. Starbuck, Douglas, KFC és így tovább. Eldöntöttem hogy első állomásnak megcélzok egy igen szelíd kinézetű könyves boltot. A mozgólépcsővel felsiklottam a második emeletre, és beléptem az első adandó helyre. Halk susogások, könyvlapok sercenése, suttogás. A földszinti hangok mind némák lettek. Elsétáltam a polcok mellet, ujjaim a borítokra helyeztem és húztam végig a felszínükön. Pár könyvet kezembe vettem de nem igazán kötött le egyik sem, kikapcsoltam az agyam nem akartam gondolkodni, pláne nem más emberek csodás életükről szóló regényeket olvasni.Újabb polc mellé léptem és sétáltam végig mellette. Kezem alatt éreztem a borítók díszitését melyek tapintva is gyönyörűek voltak. Mélyet szívtam a levegőből melyet nyomtatott lapok illata lengett be. Át járta testem ez az isteni illatt és elraktároztam magamba.  Újabb sor, Ujjaim önfeledten szántották a felszínt míg el nem kapta valaki. Szemem kipattant és idegesen meredtem az ismeretlen ismerősre. Persze hogy ez Niall volt, ki más. Még mindig fel volt öltözve, és kifáradtan kapkodta a levegőt. Gyöngyöző homloka megcsillant a gyér világításban.

  -Mit akarsz?- kérdeztem és kikerülve elmentem mellette. Fel kaptam valami misztikus regény szerűséget és bele olvastam. Szemeimmel feltűnően szánkáztam a sorok között. De nem sokáig tehettem mert ki rántotta a kezeim közűl.

  -Neked még is mi a franc bajod van?-suttogtam idegesen, mert hát még is könyvesboltban voltunk. Nem csak én voltam ilyen állapotban. Szemei meredten bámulták az arcomat, ijesztő volt. Nem tudtam értelemesen gondolkodni, minnél hamarabb el akartam kerülni a közeléből. Nem érdekelt ha jelenetet rendezek. Zihálva vettem a levegőt, megpróbáltam célomnak megfelelően cselekedni. Mintha csak megérezte volna mit akarok, újra megfogta a csuklom. Hirtelen mozdulatától megijedtem és fellöktem egy könyvekkel teli sort. Nagy ricsaj, és puffanás kísérte a könyvek útját a földig. 

  -Nekem nincs semmi bajom!-sziszegte. Kezdtem nagyon dühbe gurulni. Csak egyetlen egy kérdésem lenne felé az pedig az hogy: Még is miért nem tud leakadni rólam?
Nem szólok hozzá akkor ő se tegye. Komolyan, ezt nehéz felfogni?


  _ Akkor eressz el!- mondtam fejem kapkodva, miközben kirántottam kezem az övéi közül.

   -Ne hogy itt hagyj!-kiabált utánam. Tényleg mint az ovisok. Újra csak kapkodtam a lábaim, amik most már egyre jobban fájtak. Embereket kerülgetve rohantam végig az épületen. Biztos hülyének néztek, de ez per pillanat nem nagyon érdekelt. 

   - Hé, Am...

II. Idegen és a csend

Helloka meghoztam az új részt:)
Észrevételekre kiváncsi vagyok és ha tetszett komentelj! Köszike...
Puszi...Jo olvasást; )

November 31.(még mindig)

 
 Tekintetem össze kapcsoltam az ének tanárommal, s az ajtóhoz sétált. A kilincsre rakta a kezét és lenyomta azt. A szürke ajtó elég régi, és vaskos így az nyikorogva nyílt ki. Nem láttam ki rajta mert Anne abban a pillanatban ki is osont rajta.
Egyedül maradtam, milyen ironikus. Unottan felhúztam a térdem a kanapéra és átkulcsoltam azt. Állam a térdeimen pihentettem és lehunytam a szemem. A magány nagy erővel szált meg, hajtott maga alá.
Ott abban a pillanatba egy hűvös kis könnycsepp bukott ki zárt pilláim alól és észre vétlenül folyt végig felhevült arcomon. Rácsöppent a kezemre. A fakó, fehér, napot még nem igen látott kezemre.
Ebbe a könny cseppben benne volt minden. Az hogy már marhára elegem van ebből az egészből, az hogy már csak boldog és felszabadult akarok lenni nem kalitkában élő rab madár. Nem akarom ezt folytatni.
Szipogva töröltem le az arcom. Nem sokat értem vele mert újabb és újabb cseppek törtek utat maguknak. Magamban és elméletileg el döntöttem hogy nem sírok bár mennyire is fáj nem engedhetem meg magamnak, de gyakorlatilag minden kisebb egyedül lét, minden fájdalmas szó, történet fáj. A sírás fojtogató érzése amilyen gyorsan csak jött el is tűnt. Mintha egy csapot zártak volna el megszűnt.  Szemem még mindig csillogott, nem is dagadhattam le, ez már nehéz nekem is. 
A táskámból ki halásztam egy zsebkendőt és letöröltem vele az arcom majd kifújtam az orrom és eltettem a kabátom zsebébe. A lábam kibontottam a török ülésből, amibe átváltottam idővel és oda ballagtam a fehér zongorához. Oda húztam az író asztalnak döntött széket letelepedtem. Felhajtottam a fedelét és a billentyűkre helyeztem remegő ujjaim. Azzal hogy lenyomtam az első majd második ezt követően a harmadik billentyűt minden bántó dolog a zongora andalító hangjával szállt. A világomba csak én voltam, én egyedül, de ezt most nem bántam. A gondolataim megfagytak mint minden más is, idő érzékem elvesztve csak ültem és játszottam. Erre volt most szükségem. Ebben a pillanatban elfeledtem ki is vagyok és mi a gondom. Az üresség és a gondtalanságom megrémisztett, élveztem ezt a fajta vakságot.
 Kinyílt újra az ajtó, nem engedtem magam megzavarni. Ugyan ott ültem és ugyan azokkal tettekkel, ugyan azokkal a mondatokkal, hitekkel. Halk léptek közeledtek felém majd a látó terembe került egy szék is, meg egy fiú. Nem foglalkoztam vele, most nem érdekelt más. Önző voltam tudom, de ennyi nekem is jár, egy kicsit magammal törődtem. Kicsit magamba fordultam régi sebhelyeim újra feltéptem még sosem voltam ennyire szabad ennyire sebezhető. A kezeim lassan de biztosan hagyták el a monoton mozgást és én kénytelen voltam vissza csöppenni a könyörtelen valóságba, ahol minden ugyan olyan amilyen 5 perce volt. Egyetlen egy kivétellel.
A mellettem ülő ismeretlen engem nézett, úgy bámult engem mint valamilyen festményt... Néha egy tárgynak érzem magam...
Tekintete az enyémbe fúródott de nem éreztem azt a kényelmetlenséget amit mindig is ha valaki közvetlenül a szemembe néz.
  
   -Szia!-köszönt lágy hangon, tekintetét elszakította tőlem és a kezében lévő pohárra szegezte. Felemelte és bele ivott. Az ajkain ott játszott egy mosoly féle ami melegséget sugárzott. Olyan boldognak tűnt hogy görcsbe rándult a gyomrom. A szemembe újra könnyek szöktek, fel pattantam a helyemről a széket is magam után rántva így az hangos ricsajjal csapódott a földre. A táskámhoz siettem és kivettem még egy zsebkendőt. Kifújtam az orrom és megtöröltem a szemem. Nem sírtam de a biztonság kedvéért megtettem.

   - Nem mondtam semmi rosszat ugye?-hangja közelről szólt hozzám. Megfordultam és megráztam a fejem. 

  -Akkor mi a baj?-kérdezte egy kicsit közelebb lépve.

  -Semmi bajom, amúgy is semmi közöd hozzá.- mondtam és visszatértem ugyan azzá az Amberré akinek nincsen szíve. 
Kidobtam a szemetet és elővettem a telefonom. A zongorához léptem. Egyik kezemben a készülék a másikban a szövegek foglaltak helyet. Lehunytam a szemem, hogy lenyugodjak. Ideges voltam, a szívem zakatolt, nem akart csitulni.

   -Add ide, megfogom!- vette el tőlem a kezembe tartott dolgokat a fiú. Lehajoltam fel állítottam az eldöntött széket, vissza raktam rá a párnát és megint fel hajtottam a zongora billentyűit takaró fedelet. El vettem tőle a szöveget és a készülékem majd mobilt a kotta tartóra helyeztem. Be pötyögtem a szám címét...
 ' Stitches'...
A legszimpatikusabb kottázást választottam.

   -Amúgy... Niall vagyok- nyújtotta felém a kezét az ismeretlen. Tekintetem végig futott rajta majd vissza a szövegemre. Bólintottam egyet. Tudomására adtam hogy értettem. Kezét vissza ejtette maga mellé és figyelt.

   -Minden rendbe...- nem tudta befejezni, idegesen meredtem rá így belé fojtottam a szót. Ne érdekelje, foglalkozzon a saját jól megírt életével, nem érdekel ki ez, engem hagyjon békén. Ha mind ezekre válaszoltam volna tuti hogy megnyílok, és én ezt nem akartam. Senkivel nem szoktam szóba elegyedni túl gyakran, maradok én és a csend...

"Fogadd el azt, ami van,
engedd el azt, ami volt,
és higgy abban, ami jönni fog"