III. Már nem érzek semmit...
~Sokan vallják azt, hogy idővel minden elmúlik...~
10 együtt töltött év után elmenekültem tőle. Életem szerelmètől. Kivel mindent együtt éltünk meg, kivel mindent megosztottam kinek...talán én voltam mindenben az első.
Tisztán emlékszem 1. osztály év közepére. Kis levélke hevert a fa asztalomon egyik reggel egy monogrammal. Egy nagyon is jol ismert monogrammal, mármint számomra. Jack az osztályunkba járt. Vissza húzodó de annál helyesebb fiu volt, nem kérdés hogy az első naptól az utolsóig szemeim rajta legeltettem. A hátsó sorban ült ,mindig mosolygós jó kedvű, csillogó szemű volt. Vissza gondolva elég naiv voltam, most már én is tudom. A levélke nem rejtett sokat. Össze jöttünk. Hihetetlenül kedves, és igazán szerettem. Ő volt az egyedüli barátom, nem volt senki másom. Együtt mentünk középsuliba. Álomvilágom egyre jobban gyarapodott, egyre jobban szerettem az életem. Sokat változtam nyíltam a világ felé, míg Jack egyre jobban fordult befelé. Nem értettem miért, de míg a mi kapcsolatunkkal nem történt semmi nem is érdekelt. De egyik nap 12. osztály végén este át jött hozzám. Egyedül voltunk, én és ő a kapott szobámban. Valamit kérdeztem tőle már nem tiszta de kezet emelt rám. Okok nélkül megütött. Először ott zuhantam össze, féltem tőle. Féltem hogy újból és újból megüt és félelmem nem volt alaptalan. Lila foltokkal jártam keltem minden nap és mindenkinek beadtam hogy elestem, nem akartam bemártani, túlságosan szerettem. Amit ilyen hosszú együtt lét alatt felállított bennem ott porba hullt. A hitem megingott, már nem bíztam benne. Nem mertem a szemébe nézni, mert akkor még jobban kihasználna. Nem voltam jól, elvesztettem azt az embert aki világom tette szebbé. De nem volt más választásom. Nem beszèltem róla senkinek. Mintha annyian is èrdeklődtek volna. Rajta kivűl nem volt senkim, tehetetlenül vergődtem a magam ásta csabtámban. Ezek után nem jártam iskolába. Először figyelmeztetéseket kaptam, majd év ismétlést, ezt követően kicsaptak. Menekülni akartam így költöztem ide New Yorkba. Menekülni akartam, minden féle képpen. Nem bírtam egy légtérbe lenni azzal a barommal, de van egy kisebb bökkenő tulságosan szeretem. De nem tehetem ezt nem csinálhatom, de még is igy van. Már nem érzek semmit...
Tegnapi napom nem tartozik a kedvenceim közé. A zongoránál ültem még vagy három órán keresztül, a szőke fiú pedig melletem. Közelsége idegesített de különösebben nem foglalkoztatott. Át vészeltem azt a pár órát majd amilyen gyorsan csak tudtam eltüntem onnan.
Niall vagyok...
Hangja még mindig hallom. Enyhe akcentusu, kedves, szelíd. Nem tudom mit keresett ott a szobába, de jó volt végre hogy valaki ott volt velem. Igy hogy ketten voltunk abba az egy szem picike szobába nem tudtam saját gondolataimmal foglalkozni. Az egyedül lét érzése lassan eloszlott, majd teljesen felszívódott. A zongora és Niall kicsit megijesztett de részben meg is nyugtatott. Nem volt ez olyan szörnyű..
Ma ugyan onnan kezdtem ahol befejeztem. A billentyűknél. A kanapét már elfoglalta a fiu, hamarabb be ért mint én. Még mindig kiváncsi vagyok miért van itt, talán majd egyszer megtudom.
Egy biccentéssel köszöntem majd leraktam Niall mellé a táskám és kivettem belőle azokat a cuccokat amikre szükségem van. A szék már a hangszer mellett állt nekem csak rá kellett ülnöm. A lukas kezemből minden ki hullott mikor kicsit odébb akartam húzni az ülő alkalmatosságot. A földet a papírok terítették be, remek. Mire lehajoltam volna Niall már fel vette őket és elhelyezte úgy ahogy tegnap voltak, centiméter pontossággal. Megcsapott édeskés illata ami igen is finom volt.
-Kösz!- sziszegtem majd helyet foglaltam. Valami hiányzott, a mellettem lévő szék üres volt. Nem tagadom, zavart. Tegnap oly' szinten hozzá szoktam hogy most hiányzott. Hátra néztem a kanapé felé, ott ült és nézett. Nézett közben mosolygott, kirázott a hideg. Vissza fordultam a zongora felé és gyorsan lenyomtam a bilentyüket. Fél óra múlva hagytam csak abba, nem érzékeltem semmiféle mozgást se. Hátra pillantottam a vállam felett, elaludt. A szám sarka felfele görbült, elmosolyodtam. Eldöntöttem ki megyek és hagyom egy kicsit, így is, úgy is kávéra van szükségem. Lassan fel álltam és a táskámhoz osontam, kivettem a táskámból a pénztárcám és elindultam az ajtó felé. A lábam alatt megreccsent a padló, melyre a szuszogó személy felkapta a fejét. Már kiértem az ajtón. Nem mentem messze tőle.
-Hova mész?- kérdezte rekedt hangon az ajtóban állva. Legyőztem a késztetést hogy tovább menjek így hát megfordultam. A padlót néztem miközben a kezemen lévő gyöngy karkötőt piszkáltam.
-Én.csak kávé ért megyek, tudod le a büfébe. - mondtam bár nem értem miért osztottam meg ezt vele. Az ajtó kinyílt, hallottam. Azt hittem elment. Megfordultam és elindultam az ellenkező irányba, a célomért egy kávé ért.
-Hé, - kapott a karom után. Nem tudom miért ijedtem meg... Nem csinált semmi olyat amiért félhetnék tőle, de most ez történt. Észre vette hogy nem éppen élvezem ezt a helyzetet, elengedte a kezem. Szemem mind eddig csukva volt de most rá néztem. Kék íriszei csillogtak a lámpa fényébe és a szokás kedvé ért mosolygott.
-Hoztam neked kávét! Az más kérdés hogy nyolc fajtát mert nem tudom melyiket szereted, de a lényeg nem kell le menned.- nevetett. Még mindig őt néztem majd bólintottam és vissza mentem a terembe, innen nem szabadulok könnyen az már biztos...
Előre ment! A nyikorgó padló, küszöbök, kiáltozó emberek és a saját siratni való gondolataim kíséretével. Hihetetlen mennyire reménytelen tudok lenni. Napról napra jobban érzem hogy én már nem ide való vagyok, az élet az nem nekem való. nem az életet a szívós, lelkileg erős embereknek találták ki, mert meghalni bárki tud. Mindenki, ki már nem bírja, ki nem tudja megoldani problémáit a halálba fut. Kések, vérfoltok és abba hagyott történetek. Milyen szánalmas, mi? Nem, nem ezek a szánalmasok, hanem azok kik ezeket az embereket ide kergették, a vég küszöbére, a hegy végéhez, a völgy mélyére, az öngyilkosságok kezdetéhez. Sok gondolat kavarog ide-oda az agyamba, néha már nagyon elegem van! A rémálmok is elviselhetetlenek, a saját természete, a létem még magamnak is sok. Mikor tükörbe nézek nem magam látom! Egy csontváz, porcelán babát sors által szerzett repedésekkel, és sápadt bőrrel. Szánalmas. Az kire rá nézni is fájdalmas mert annyira csúnya értéktelen senki. De megértem őket, én se venném figyelembe saját magam. Önmarcangoló mondatokat most agyam kisebb részébe kergettem, nem kell minden sornak erről szólni....
Az ajtó be csapódott a fiú mögött, a vas falnak neki feszülve próbáltam kinyitni, de ez a kő tömb meg se mozdult. Kicsit meg áltam, vettem pár mély levegőt majd újra megpróbáltam be jutni a terembe. Valamivel könnyebbnek tűnt, most halk nyüszítő hangokat hallatott és végleg feltárta az előttem lévő eddig elzárt helyiséget. Szemben állt velem, Ő nyitotta ki nekem. A kék szemű srác. Hosszan fogva tartotta a pillantásom, és én is az övét. Fekete pupilláját vastag ég kék, csillogó írisz övezte. Oly' tiszta lelkiismeretről árulkodott ez a mértéktelen ragyogás. Még is lehetetlennek tartom hogy valaki mindig boldog legyen, emberi képtelenség. Bár el nézve, őt mégsem annyira, mert neki sikerült, tisztelem, és felnézek rá . Szája sarkában most is mosoly bujkál, de arca mind érzelem mentes, tekintete fogva tartotta az enyémet, nem szabadulhatok.
A késztetés lassan elpárolog, s mint egy varázs ige fel is oldódott, szemem a fa padló deszkáira szegeztem, és komótosan besétáltam a szobába a mai napon másodszor. Földre terítem kabátom, eközben fél szemmel a zongorán lévő kottákat figyelem, mik pár perc múlva már a kezembe hevernek. Figyelmesen olvasom a sorokat, miközben agyam a dalamot és a ritmust dolgozza fel, elszakadva a valóságtól bele a tehetetlenségbe. Kezemmel próbálom leütni az ütemet, fejem a dallamoktól zsong majd ehhez a szöveg is csatlakozik...
" But i'll love them endlessly„
Ez a rèsz valahogy belém rögzült, fájdalommal tölt el olvasni ezeket a sorokat, a szép, gondatlan szerelem olyan elérhetetlen. Ezt mindenki, tudja de mégis ezt a féle érzést kutatja, csak nem találja.Tökéletes pár nincs.csak tökéletes magány,erre már rá jöttem, saját magam töröm össze ezekkel kusza, létezni sem akaró szöveggel, magam idegesítem, magam viszem a biztos halálba.
- Hé!- Teszi kezét a fiu, a dalszövegek elé. Nyugodtságot amit eddig nehezen magamra erőltettem megpróbálom megtartani. Fejem hátra döntöm, ès felnèzek rá. Kutatò tekintetèvel találom szembe magam.
-Mi az?- förmedek rá. Eddig tartott a meghitsèg, el vesztettem. Nem tartott sokáig. Le akarom törölni azt a vigyort az arcáról, nem hiszem el hogy nem tudd egyszer sem úgy elbambulni hogy ne vigyorogjon. Nem vagyok kedves, nem érdekel lassan már azért se fogok szépen hozzá szólni.
- Akkor kérsz kávét?- bambulásomból újra az akcentusos hang szakít ki. Arcán fájdalom jelét nem látni, még jobban bosszant de csak bólintok nem állok le vitatkozni mert a végén mindig sírok vagy egy újabb vágással bővül a karom és a szivem.
Tíz egymáshoz hasonló pohárkát szedett elő egy táska fèlesègèből ès rakta egymás mellè, le a padlòra.
- Milyet kérsz. Mert van mézes, mogyorós, cukor nélküli, csokis, karamellás....- mondandóját nem fejezte be . Fel kaptam a legszimpatikusabb poharat és vissza ültem a helyemre. A cipője szakadatlan kopogása harsant fel mely' meg egyezett a lelki ismeretem hangjával, mit már rég halottnak hittem. Ne köszönd meg, ne köszönd meg, ne...
-Köszi!- biccentettem a sarokban álló Niall felé. Bólintott...
Már vagy egy órája ülök a földön, fenekem fáj a kemény padló miatt, nyakam elzsibbadt, kávém kihűlt. Zavar ez a nagy csönd,senki nem szól senkihez, énekelni nem fogok, a zongorán pedig már be gyakoroltam a szombati dalom. Mármint amire azt írták hogy sajátos hangszer kísérlettel kell előadnom. A másik szövegét csak olvasgatom, hogy berögződjön, gondolom. A falon függő fekete órára pillanatok. 14:17. Lassan haza mehetek, bár nincs hozzá sok kedvem mert ott csak újra egyedül lennék és újra csak gondolkodnék ami nem tesz jót nekem. A karomra tekintek, a hosszú kardigánom ujját kicsit feljebb húzom igy alkarom fedetlen lesz. Fedetlen és sebes. A tegnapi vágások nyomai halványodnak de teljesen nem tűnhetnek el, tudom. Végén maradnak, és emlékeztetnek mindenre akár akarom akár nem határt nem szabhatok ahogy betartandó szabályokat sem.
-Hmmm....- a kanapé felé kapom a fejem, a személy hosszasan el nyúlt a bőr ülő alkalmatosságon, kezén pihenteti fejét, lába hanyagul lelóg a földre. Szem héja megrebben majd ki nyitja azt. Eddig nem vettem észre hogy alszik, bár nem is foglalkoztatott komolyabban. Megelégeltem a padlón való létet és felálltam. Cuccaim össze szedve, a szobában lévő egyetlen hangszerhez léptem majd pakoltam le. Nem tudok mit csinálni. Telfonomon is megnézem az időt hátha elnéztem vagy valami de nem, 14:20 van, remek. Ugy döntök lemegyek és kicsit kiszellőztetem a fejem, sok nekem ez a bezártság. Felkapom a kabátom, fejemre a sapkát, nyakam köré tekerem a sálat és elindulok. Az egész csarnok csöndes, néhol termékből kiszűrődő nevetés, éneklés, léptek, vagy éppen beszélgetés foszlányok szűrödnek ki a folyosóra. Amugy minden a semmibe vész. A forgó ajtót kilökve meg csap az az igazi decemberi idő járás, hideg, vizes, csatakos minden. A fák ágain meg meg csillannak az esti zápor által hátra hagyott eső cseppek, madarak elhagyott fészkei hevernek mindenfele. Páran lézengenek a földes utakon, a kövek között egy-két kisebb rovar feleség bújt meg, ártalmatlan, elhagyott kutyusok kóborolnak össze-vissza. A cipőm halkan kopog a nedves aszfalton, nem csinál akkora feltűnést. Csodálva nézem a még zord időjárástól sem csúnya tájat. El el bambulok, baktatok a szépségben. A csendet trapolás zavarja meg, mögüllem hallatszik. Nem nézek hátra bár sejtem ki lehet az, nem hiszem el. Kavicsok pattannak ide-oda mire a személy meg áll mellettem.
-Miért hagytál ott?- érdeklődik. Nem mutatok érdeklődést csak folytatom azt amit elkezdtem.
- Miért hagytál ott?- kérdezi még egyszer.
- Aludtál.- mondom a legelőször eszembe jutó indokot. Pillantását magamon érzem. Megszaporázom lépteim. Ő is ugyan ezt teszi.
-Te is tudod hogy nem.- morogja. Bár messzebb van igy is tisztán hallottam amit mondott. Megállok a park túl oldalán, a járda szélén a kereszteződésnél. Mielőtt még utól érhetne át futok a zebrán, mint valami óvodás rohangálok fel-alá. Mire átérek a lámpa vált. Zöldből piros lesz. Van egy kis nyugton így hogy Niall a másik oldalon ragadt. Remélem ott is marad. Sétálok még pár percet majd be fordulok Manhattan Mall utcájába. Átvágok az ember tömegen, már kezdek örülni hogy kicsit felejthetek. Felejthetek mert nincs senki aki kapcsolatba akarna lépni velem. Szatyrok hangjai töltik be a a teret. Elmegyek pár bodé mellett ahol isteni illatok terjengenek. Szokásos kürtös kalácsok. Nem tudom mi ebben a nagy szám. Újabb úton megyek át mire végre magam előtt tudhatom a Manhattan Mall felirattal el látott bejáratot. Ki akartam szelőztettni a fejem és itt kötöttem ki. Egy újabb utat átszelve, szinte futva közeledtek a bejárati ajtó felé. Boldog, hangos kacajok, aranyos párok, gondtalan emberek önfeledten futkorásztak. Fel fordul a gyomrom. Megráztam a fejem, és mosolyogva fojtattam az utam. Fejem betöltötte a ricsaj így ki űzte a szánalmas gondolataim. Tökéletes. Át léptem a küszöböt és már is a bevásárló központ közepén találtam magam. A kabátom leemeltem a vállamról ,majd belegyűrtem a sálat. Megigazítottam hosszú, pasztel színű pulcsim, s bele kapaszkodtam ujjaimmal a végébe. Fel néztem és felmértem mi merre van. Starbuck, Douglas, KFC és így tovább. Eldöntöttem hogy első állomásnak megcélzok egy igen szelíd kinézetű könyves boltot. A mozgólépcsővel felsiklottam a második emeletre, és beléptem az első adandó helyre. Halk susogások, könyvlapok sercenése, suttogás. A földszinti hangok mind némák lettek. Elsétáltam a polcok mellet, ujjaim a borítokra helyeztem és húztam végig a felszínükön. Pár könyvet kezembe vettem de nem igazán kötött le egyik sem, kikapcsoltam az agyam nem akartam gondolkodni, pláne nem más emberek csodás életükről szóló regényeket olvasni.Újabb polc mellé léptem és sétáltam végig mellette. Kezem alatt éreztem a borítók díszitését melyek tapintva is gyönyörűek voltak. Mélyet szívtam a levegőből melyet nyomtatott lapok illata lengett be. Át járta testem ez az isteni illatt és elraktároztam magamba. Újabb sor, Ujjaim önfeledten szántották a felszínt míg el nem kapta valaki. Szemem kipattant és idegesen meredtem az ismeretlen ismerősre. Persze hogy ez Niall volt, ki más. Még mindig fel volt öltözve, és kifáradtan kapkodta a levegőt. Gyöngyöző homloka megcsillant a gyér világításban.
-Mit akarsz?- kérdeztem és kikerülve elmentem mellette. Fel kaptam valami misztikus regény szerűséget és bele olvastam. Szemeimmel feltűnően szánkáztam a sorok között. De nem sokáig tehettem mert ki rántotta a kezeim közűl.
-Neked még is mi a franc bajod van?-suttogtam idegesen, mert hát még is könyvesboltban voltunk. Nem csak én voltam ilyen állapotban. Szemei meredten bámulták az arcomat, ijesztő volt. Nem tudtam értelemesen gondolkodni, minnél hamarabb el akartam kerülni a közeléből. Nem érdekelt ha jelenetet rendezek. Zihálva vettem a levegőt, megpróbáltam célomnak megfelelően cselekedni. Mintha csak megérezte volna mit akarok, újra megfogta a csuklom. Hirtelen mozdulatától megijedtem és fellöktem egy könyvekkel teli sort. Nagy ricsaj, és puffanás kísérte a könyvek útját a földig.
-Nekem nincs semmi bajom!-sziszegte. Kezdtem nagyon dühbe gurulni. Csak egyetlen egy kérdésem lenne felé az pedig az hogy: Még is miért nem tud leakadni rólam?
Nem szólok hozzá akkor ő se tegye. Komolyan, ezt nehéz felfogni?
_ Akkor eressz el!- mondtam fejem kapkodva, miközben kirántottam kezem az övéi közül.
-Ne hogy itt hagyj!-kiabált utánam. Tényleg mint az ovisok. Újra csak kapkodtam a lábaim, amik most már egyre jobban fájtak. Embereket kerülgetve rohantam végig az épületen. Biztos hülyének néztek, de ez per pillanat nem nagyon érdekelt.
- Hé, Am...
Tegnapi napom nem tartozik a kedvenceim közé. A zongoránál ültem még vagy három órán keresztül, a szőke fiú pedig melletem. Közelsége idegesített de különösebben nem foglalkoztatott. Át vészeltem azt a pár órát majd amilyen gyorsan csak tudtam eltüntem onnan.
Niall vagyok...
Hangja még mindig hallom. Enyhe akcentusu, kedves, szelíd. Nem tudom mit keresett ott a szobába, de jó volt végre hogy valaki ott volt velem. Igy hogy ketten voltunk abba az egy szem picike szobába nem tudtam saját gondolataimmal foglalkozni. Az egyedül lét érzése lassan eloszlott, majd teljesen felszívódott. A zongora és Niall kicsit megijesztett de részben meg is nyugtatott. Nem volt ez olyan szörnyű..
Ma ugyan onnan kezdtem ahol befejeztem. A billentyűknél. A kanapét már elfoglalta a fiu, hamarabb be ért mint én. Még mindig kiváncsi vagyok miért van itt, talán majd egyszer megtudom.
Egy biccentéssel köszöntem majd leraktam Niall mellé a táskám és kivettem belőle azokat a cuccokat amikre szükségem van. A szék már a hangszer mellett állt nekem csak rá kellett ülnöm. A lukas kezemből minden ki hullott mikor kicsit odébb akartam húzni az ülő alkalmatosságot. A földet a papírok terítették be, remek. Mire lehajoltam volna Niall már fel vette őket és elhelyezte úgy ahogy tegnap voltak, centiméter pontossággal. Megcsapott édeskés illata ami igen is finom volt.
-Kösz!- sziszegtem majd helyet foglaltam. Valami hiányzott, a mellettem lévő szék üres volt. Nem tagadom, zavart. Tegnap oly' szinten hozzá szoktam hogy most hiányzott. Hátra néztem a kanapé felé, ott ült és nézett. Nézett közben mosolygott, kirázott a hideg. Vissza fordultam a zongora felé és gyorsan lenyomtam a bilentyüket. Fél óra múlva hagytam csak abba, nem érzékeltem semmiféle mozgást se. Hátra pillantottam a vállam felett, elaludt. A szám sarka felfele görbült, elmosolyodtam. Eldöntöttem ki megyek és hagyom egy kicsit, így is, úgy is kávéra van szükségem. Lassan fel álltam és a táskámhoz osontam, kivettem a táskámból a pénztárcám és elindultam az ajtó felé. A lábam alatt megreccsent a padló, melyre a szuszogó személy felkapta a fejét. Már kiértem az ajtón. Nem mentem messze tőle.
-Hova mész?- kérdezte rekedt hangon az ajtóban állva. Legyőztem a késztetést hogy tovább menjek így hát megfordultam. A padlót néztem miközben a kezemen lévő gyöngy karkötőt piszkáltam.
-Én.csak kávé ért megyek, tudod le a büfébe. - mondtam bár nem értem miért osztottam meg ezt vele. Az ajtó kinyílt, hallottam. Azt hittem elment. Megfordultam és elindultam az ellenkező irányba, a célomért egy kávé ért.
-Hé, - kapott a karom után. Nem tudom miért ijedtem meg... Nem csinált semmi olyat amiért félhetnék tőle, de most ez történt. Észre vette hogy nem éppen élvezem ezt a helyzetet, elengedte a kezem. Szemem mind eddig csukva volt de most rá néztem. Kék íriszei csillogtak a lámpa fényébe és a szokás kedvé ért mosolygott.
-Hoztam neked kávét! Az más kérdés hogy nyolc fajtát mert nem tudom melyiket szereted, de a lényeg nem kell le menned.- nevetett. Még mindig őt néztem majd bólintottam és vissza mentem a terembe, innen nem szabadulok könnyen az már biztos...
Előre ment! A nyikorgó padló, küszöbök, kiáltozó emberek és a saját siratni való gondolataim kíséretével. Hihetetlen mennyire reménytelen tudok lenni. Napról napra jobban érzem hogy én már nem ide való vagyok, az élet az nem nekem való. nem az életet a szívós, lelkileg erős embereknek találták ki, mert meghalni bárki tud. Mindenki, ki már nem bírja, ki nem tudja megoldani problémáit a halálba fut. Kések, vérfoltok és abba hagyott történetek. Milyen szánalmas, mi? Nem, nem ezek a szánalmasok, hanem azok kik ezeket az embereket ide kergették, a vég küszöbére, a hegy végéhez, a völgy mélyére, az öngyilkosságok kezdetéhez. Sok gondolat kavarog ide-oda az agyamba, néha már nagyon elegem van! A rémálmok is elviselhetetlenek, a saját természete, a létem még magamnak is sok. Mikor tükörbe nézek nem magam látom! Egy csontváz, porcelán babát sors által szerzett repedésekkel, és sápadt bőrrel. Szánalmas. Az kire rá nézni is fájdalmas mert annyira csúnya értéktelen senki. De megértem őket, én se venném figyelembe saját magam. Önmarcangoló mondatokat most agyam kisebb részébe kergettem, nem kell minden sornak erről szólni....
Az ajtó be csapódott a fiú mögött, a vas falnak neki feszülve próbáltam kinyitni, de ez a kő tömb meg se mozdult. Kicsit meg áltam, vettem pár mély levegőt majd újra megpróbáltam be jutni a terembe. Valamivel könnyebbnek tűnt, most halk nyüszítő hangokat hallatott és végleg feltárta az előttem lévő eddig elzárt helyiséget. Szemben állt velem, Ő nyitotta ki nekem. A kék szemű srác. Hosszan fogva tartotta a pillantásom, és én is az övét. Fekete pupilláját vastag ég kék, csillogó írisz övezte. Oly' tiszta lelkiismeretről árulkodott ez a mértéktelen ragyogás. Még is lehetetlennek tartom hogy valaki mindig boldog legyen, emberi képtelenség. Bár el nézve, őt mégsem annyira, mert neki sikerült, tisztelem, és felnézek rá . Szája sarkában most is mosoly bujkál, de arca mind érzelem mentes, tekintete fogva tartotta az enyémet, nem szabadulhatok.
A késztetés lassan elpárolog, s mint egy varázs ige fel is oldódott, szemem a fa padló deszkáira szegeztem, és komótosan besétáltam a szobába a mai napon másodszor. Földre terítem kabátom, eközben fél szemmel a zongorán lévő kottákat figyelem, mik pár perc múlva már a kezembe hevernek. Figyelmesen olvasom a sorokat, miközben agyam a dalamot és a ritmust dolgozza fel, elszakadva a valóságtól bele a tehetetlenségbe. Kezemmel próbálom leütni az ütemet, fejem a dallamoktól zsong majd ehhez a szöveg is csatlakozik...
" But i'll love them endlessly„
Ez a rèsz valahogy belém rögzült, fájdalommal tölt el olvasni ezeket a sorokat, a szép, gondatlan szerelem olyan elérhetetlen. Ezt mindenki, tudja de mégis ezt a féle érzést kutatja, csak nem találja.Tökéletes pár nincs.csak tökéletes magány,erre már rá jöttem, saját magam töröm össze ezekkel kusza, létezni sem akaró szöveggel, magam idegesítem, magam viszem a biztos halálba.
- Hé!- Teszi kezét a fiu, a dalszövegek elé. Nyugodtságot amit eddig nehezen magamra erőltettem megpróbálom megtartani. Fejem hátra döntöm, ès felnèzek rá. Kutatò tekintetèvel találom szembe magam.
-Mi az?- förmedek rá. Eddig tartott a meghitsèg, el vesztettem. Nem tartott sokáig. Le akarom törölni azt a vigyort az arcáról, nem hiszem el hogy nem tudd egyszer sem úgy elbambulni hogy ne vigyorogjon. Nem vagyok kedves, nem érdekel lassan már azért se fogok szépen hozzá szólni.
- Akkor kérsz kávét?- bambulásomból újra az akcentusos hang szakít ki. Arcán fájdalom jelét nem látni, még jobban bosszant de csak bólintok nem állok le vitatkozni mert a végén mindig sírok vagy egy újabb vágással bővül a karom és a szivem.
Tíz egymáshoz hasonló pohárkát szedett elő egy táska fèlesègèből ès rakta egymás mellè, le a padlòra.
- Milyet kérsz. Mert van mézes, mogyorós, cukor nélküli, csokis, karamellás....- mondandóját nem fejezte be . Fel kaptam a legszimpatikusabb poharat és vissza ültem a helyemre. A cipője szakadatlan kopogása harsant fel mely' meg egyezett a lelki ismeretem hangjával, mit már rég halottnak hittem. Ne köszönd meg, ne köszönd meg, ne...
-Köszi!- biccentettem a sarokban álló Niall felé. Bólintott...
°°°°°°°°
Már vagy egy órája ülök a földön, fenekem fáj a kemény padló miatt, nyakam elzsibbadt, kávém kihűlt. Zavar ez a nagy csönd,senki nem szól senkihez, énekelni nem fogok, a zongorán pedig már be gyakoroltam a szombati dalom. Mármint amire azt írták hogy sajátos hangszer kísérlettel kell előadnom. A másik szövegét csak olvasgatom, hogy berögződjön, gondolom. A falon függő fekete órára pillanatok. 14:17. Lassan haza mehetek, bár nincs hozzá sok kedvem mert ott csak újra egyedül lennék és újra csak gondolkodnék ami nem tesz jót nekem. A karomra tekintek, a hosszú kardigánom ujját kicsit feljebb húzom igy alkarom fedetlen lesz. Fedetlen és sebes. A tegnapi vágások nyomai halványodnak de teljesen nem tűnhetnek el, tudom. Végén maradnak, és emlékeztetnek mindenre akár akarom akár nem határt nem szabhatok ahogy betartandó szabályokat sem.
-Hmmm....- a kanapé felé kapom a fejem, a személy hosszasan el nyúlt a bőr ülő alkalmatosságon, kezén pihenteti fejét, lába hanyagul lelóg a földre. Szem héja megrebben majd ki nyitja azt. Eddig nem vettem észre hogy alszik, bár nem is foglalkoztatott komolyabban. Megelégeltem a padlón való létet és felálltam. Cuccaim össze szedve, a szobában lévő egyetlen hangszerhez léptem majd pakoltam le. Nem tudok mit csinálni. Telfonomon is megnézem az időt hátha elnéztem vagy valami de nem, 14:20 van, remek. Ugy döntök lemegyek és kicsit kiszellőztetem a fejem, sok nekem ez a bezártság. Felkapom a kabátom, fejemre a sapkát, nyakam köré tekerem a sálat és elindulok. Az egész csarnok csöndes, néhol termékből kiszűrődő nevetés, éneklés, léptek, vagy éppen beszélgetés foszlányok szűrödnek ki a folyosóra. Amugy minden a semmibe vész. A forgó ajtót kilökve meg csap az az igazi decemberi idő járás, hideg, vizes, csatakos minden. A fák ágain meg meg csillannak az esti zápor által hátra hagyott eső cseppek, madarak elhagyott fészkei hevernek mindenfele. Páran lézengenek a földes utakon, a kövek között egy-két kisebb rovar feleség bújt meg, ártalmatlan, elhagyott kutyusok kóborolnak össze-vissza. A cipőm halkan kopog a nedves aszfalton, nem csinál akkora feltűnést. Csodálva nézem a még zord időjárástól sem csúnya tájat. El el bambulok, baktatok a szépségben. A csendet trapolás zavarja meg, mögüllem hallatszik. Nem nézek hátra bár sejtem ki lehet az, nem hiszem el. Kavicsok pattannak ide-oda mire a személy meg áll mellettem.
-Miért hagytál ott?- érdeklődik. Nem mutatok érdeklődést csak folytatom azt amit elkezdtem.
- Miért hagytál ott?- kérdezi még egyszer.
- Aludtál.- mondom a legelőször eszembe jutó indokot. Pillantását magamon érzem. Megszaporázom lépteim. Ő is ugyan ezt teszi.
-Te is tudod hogy nem.- morogja. Bár messzebb van igy is tisztán hallottam amit mondott. Megállok a park túl oldalán, a járda szélén a kereszteződésnél. Mielőtt még utól érhetne át futok a zebrán, mint valami óvodás rohangálok fel-alá. Mire átérek a lámpa vált. Zöldből piros lesz. Van egy kis nyugton így hogy Niall a másik oldalon ragadt. Remélem ott is marad. Sétálok még pár percet majd be fordulok Manhattan Mall utcájába. Átvágok az ember tömegen, már kezdek örülni hogy kicsit felejthetek. Felejthetek mert nincs senki aki kapcsolatba akarna lépni velem. Szatyrok hangjai töltik be a a teret. Elmegyek pár bodé mellett ahol isteni illatok terjengenek. Szokásos kürtös kalácsok. Nem tudom mi ebben a nagy szám. Újabb úton megyek át mire végre magam előtt tudhatom a Manhattan Mall felirattal el látott bejáratot. Ki akartam szelőztettni a fejem és itt kötöttem ki. Egy újabb utat átszelve, szinte futva közeledtek a bejárati ajtó felé. Boldog, hangos kacajok, aranyos párok, gondtalan emberek önfeledten futkorásztak. Fel fordul a gyomrom. Megráztam a fejem, és mosolyogva fojtattam az utam. Fejem betöltötte a ricsaj így ki űzte a szánalmas gondolataim. Tökéletes. Át léptem a küszöböt és már is a bevásárló központ közepén találtam magam. A kabátom leemeltem a vállamról ,majd belegyűrtem a sálat. Megigazítottam hosszú, pasztel színű pulcsim, s bele kapaszkodtam ujjaimmal a végébe. Fel néztem és felmértem mi merre van. Starbuck, Douglas, KFC és így tovább. Eldöntöttem hogy első állomásnak megcélzok egy igen szelíd kinézetű könyves boltot. A mozgólépcsővel felsiklottam a második emeletre, és beléptem az első adandó helyre. Halk susogások, könyvlapok sercenése, suttogás. A földszinti hangok mind némák lettek. Elsétáltam a polcok mellet, ujjaim a borítokra helyeztem és húztam végig a felszínükön. Pár könyvet kezembe vettem de nem igazán kötött le egyik sem, kikapcsoltam az agyam nem akartam gondolkodni, pláne nem más emberek csodás életükről szóló regényeket olvasni.Újabb polc mellé léptem és sétáltam végig mellette. Kezem alatt éreztem a borítók díszitését melyek tapintva is gyönyörűek voltak. Mélyet szívtam a levegőből melyet nyomtatott lapok illata lengett be. Át járta testem ez az isteni illatt és elraktároztam magamba. Újabb sor, Ujjaim önfeledten szántották a felszínt míg el nem kapta valaki. Szemem kipattant és idegesen meredtem az ismeretlen ismerősre. Persze hogy ez Niall volt, ki más. Még mindig fel volt öltözve, és kifáradtan kapkodta a levegőt. Gyöngyöző homloka megcsillant a gyér világításban.
-Mit akarsz?- kérdeztem és kikerülve elmentem mellette. Fel kaptam valami misztikus regény szerűséget és bele olvastam. Szemeimmel feltűnően szánkáztam a sorok között. De nem sokáig tehettem mert ki rántotta a kezeim közűl.
-Neked még is mi a franc bajod van?-suttogtam idegesen, mert hát még is könyvesboltban voltunk. Nem csak én voltam ilyen állapotban. Szemei meredten bámulták az arcomat, ijesztő volt. Nem tudtam értelemesen gondolkodni, minnél hamarabb el akartam kerülni a közeléből. Nem érdekelt ha jelenetet rendezek. Zihálva vettem a levegőt, megpróbáltam célomnak megfelelően cselekedni. Mintha csak megérezte volna mit akarok, újra megfogta a csuklom. Hirtelen mozdulatától megijedtem és fellöktem egy könyvekkel teli sort. Nagy ricsaj, és puffanás kísérte a könyvek útját a földig.
-Nekem nincs semmi bajom!-sziszegte. Kezdtem nagyon dühbe gurulni. Csak egyetlen egy kérdésem lenne felé az pedig az hogy: Még is miért nem tud leakadni rólam?
Nem szólok hozzá akkor ő se tegye. Komolyan, ezt nehéz felfogni?
_ Akkor eressz el!- mondtam fejem kapkodva, miközben kirántottam kezem az övéi közül.
-Ne hogy itt hagyj!-kiabált utánam. Tényleg mint az ovisok. Újra csak kapkodtam a lábaim, amik most már egyre jobban fájtak. Embereket kerülgetve rohantam végig az épületen. Biztos hülyének néztek, de ez per pillanat nem nagyon érdekelt.
- Hé, Am...
Hozzd a következőt,de gyorsan 😍❤
VálaszTörlés