II. Idegen és a csend

Helloka meghoztam az új részt:)
Észrevételekre kiváncsi vagyok és ha tetszett komentelj! Köszike...
Puszi...Jo olvasást; )

November 31.(még mindig)

 
 Tekintetem össze kapcsoltam az ének tanárommal, s az ajtóhoz sétált. A kilincsre rakta a kezét és lenyomta azt. A szürke ajtó elég régi, és vaskos így az nyikorogva nyílt ki. Nem láttam ki rajta mert Anne abban a pillanatban ki is osont rajta.
Egyedül maradtam, milyen ironikus. Unottan felhúztam a térdem a kanapéra és átkulcsoltam azt. Állam a térdeimen pihentettem és lehunytam a szemem. A magány nagy erővel szált meg, hajtott maga alá.
Ott abban a pillanatba egy hűvös kis könnycsepp bukott ki zárt pilláim alól és észre vétlenül folyt végig felhevült arcomon. Rácsöppent a kezemre. A fakó, fehér, napot még nem igen látott kezemre.
Ebbe a könny cseppben benne volt minden. Az hogy már marhára elegem van ebből az egészből, az hogy már csak boldog és felszabadult akarok lenni nem kalitkában élő rab madár. Nem akarom ezt folytatni.
Szipogva töröltem le az arcom. Nem sokat értem vele mert újabb és újabb cseppek törtek utat maguknak. Magamban és elméletileg el döntöttem hogy nem sírok bár mennyire is fáj nem engedhetem meg magamnak, de gyakorlatilag minden kisebb egyedül lét, minden fájdalmas szó, történet fáj. A sírás fojtogató érzése amilyen gyorsan csak jött el is tűnt. Mintha egy csapot zártak volna el megszűnt.  Szemem még mindig csillogott, nem is dagadhattam le, ez már nehéz nekem is. 
A táskámból ki halásztam egy zsebkendőt és letöröltem vele az arcom majd kifújtam az orrom és eltettem a kabátom zsebébe. A lábam kibontottam a török ülésből, amibe átváltottam idővel és oda ballagtam a fehér zongorához. Oda húztam az író asztalnak döntött széket letelepedtem. Felhajtottam a fedelét és a billentyűkre helyeztem remegő ujjaim. Azzal hogy lenyomtam az első majd második ezt követően a harmadik billentyűt minden bántó dolog a zongora andalító hangjával szállt. A világomba csak én voltam, én egyedül, de ezt most nem bántam. A gondolataim megfagytak mint minden más is, idő érzékem elvesztve csak ültem és játszottam. Erre volt most szükségem. Ebben a pillanatban elfeledtem ki is vagyok és mi a gondom. Az üresség és a gondtalanságom megrémisztett, élveztem ezt a fajta vakságot.
 Kinyílt újra az ajtó, nem engedtem magam megzavarni. Ugyan ott ültem és ugyan azokkal tettekkel, ugyan azokkal a mondatokkal, hitekkel. Halk léptek közeledtek felém majd a látó terembe került egy szék is, meg egy fiú. Nem foglalkoztam vele, most nem érdekelt más. Önző voltam tudom, de ennyi nekem is jár, egy kicsit magammal törődtem. Kicsit magamba fordultam régi sebhelyeim újra feltéptem még sosem voltam ennyire szabad ennyire sebezhető. A kezeim lassan de biztosan hagyták el a monoton mozgást és én kénytelen voltam vissza csöppenni a könyörtelen valóságba, ahol minden ugyan olyan amilyen 5 perce volt. Egyetlen egy kivétellel.
A mellettem ülő ismeretlen engem nézett, úgy bámult engem mint valamilyen festményt... Néha egy tárgynak érzem magam...
Tekintete az enyémbe fúródott de nem éreztem azt a kényelmetlenséget amit mindig is ha valaki közvetlenül a szemembe néz.
  
   -Szia!-köszönt lágy hangon, tekintetét elszakította tőlem és a kezében lévő pohárra szegezte. Felemelte és bele ivott. Az ajkain ott játszott egy mosoly féle ami melegséget sugárzott. Olyan boldognak tűnt hogy görcsbe rándult a gyomrom. A szemembe újra könnyek szöktek, fel pattantam a helyemről a széket is magam után rántva így az hangos ricsajjal csapódott a földre. A táskámhoz siettem és kivettem még egy zsebkendőt. Kifújtam az orrom és megtöröltem a szemem. Nem sírtam de a biztonság kedvéért megtettem.

   - Nem mondtam semmi rosszat ugye?-hangja közelről szólt hozzám. Megfordultam és megráztam a fejem. 

  -Akkor mi a baj?-kérdezte egy kicsit közelebb lépve.

  -Semmi bajom, amúgy is semmi közöd hozzá.- mondtam és visszatértem ugyan azzá az Amberré akinek nincsen szíve. 
Kidobtam a szemetet és elővettem a telefonom. A zongorához léptem. Egyik kezemben a készülék a másikban a szövegek foglaltak helyet. Lehunytam a szemem, hogy lenyugodjak. Ideges voltam, a szívem zakatolt, nem akart csitulni.

   -Add ide, megfogom!- vette el tőlem a kezembe tartott dolgokat a fiú. Lehajoltam fel állítottam az eldöntött széket, vissza raktam rá a párnát és megint fel hajtottam a zongora billentyűit takaró fedelet. El vettem tőle a szöveget és a készülékem majd mobilt a kotta tartóra helyeztem. Be pötyögtem a szám címét...
 ' Stitches'...
A legszimpatikusabb kottázást választottam.

   -Amúgy... Niall vagyok- nyújtotta felém a kezét az ismeretlen. Tekintetem végig futott rajta majd vissza a szövegemre. Bólintottam egyet. Tudomására adtam hogy értettem. Kezét vissza ejtette maga mellé és figyelt.

   -Minden rendbe...- nem tudta befejezni, idegesen meredtem rá így belé fojtottam a szót. Ne érdekelje, foglalkozzon a saját jól megírt életével, nem érdekel ki ez, engem hagyjon békén. Ha mind ezekre válaszoltam volna tuti hogy megnyílok, és én ezt nem akartam. Senkivel nem szoktam szóba elegyedni túl gyakran, maradok én és a csend...

"Fogadd el azt, ami van,
engedd el azt, ami volt,
és higgy abban, ami jönni fog"